Tizennegyedik ecsetvonás - Váratlan esemény

Sziasztok!

Hétfő van :D ami az új időszámítás miatt azt jelenti, hogy új fejezet, legalábbis addig, amíg a net megjavul ( ><" nem elég, hogy a laptop kijelzője tönktre ment, és csak telefonról tudok bejelentkezni, de még ez is) Szóval addig az iskolából köszöntelek titeket. Reméljük elnyeri a tetszéseteket ez a fejezet. Kicsit bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de azért remélem jó. Egy valamit elárulok, a fejezetben van egy olyan jelenet, amit előben látunk és az ihlette meg ezt a részecskét. Írjátok meg a véleményeteket, pippáljatok. Van egy különlegesen jó hírem, az extra fejezet már javában íródik, Aoi próbál vele sietni :) Mindegy, nem csacsogok itt tovább ^^ Jó olvasást mindenkinek.

Brian szemszöge:

A temetés óta már egy hónap is eltelt. Azóta minden kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Jack egyre többet mosolyodik el valamin, a fiúk már nem sajnálják annyira, hogy nem tudják mit mondjanak, és a legfontosabb, hogy újra kezdünk megbarátkozni Kyle-jal. Hamar megbocsátottam neki, ez tény és való... Pár napig voltunk rosszban, mellesleg kész örökké valóságnak tűnt. Ráadásul a temetés eléggé felkavart annyira, hogy elgondolkozzam: érdemes haragudni rá? A válasz egyértelmű, mégis kell egy kis idő, míg olyannyira meg fogok benne bízni, mint ezelőtt. Azt is eldöntöttem, hogy nem fogok totálisan oda lenni érte, ha észre vesz, akkor észre, ha meg nem, akkor nem.

- Milyen lett? - mutatta felém Jack a mandaláját. Egy ideje az egyik üres terembe gyakoroltuk a mandala készítés "fortélyait."

- Nem rossz - mosolyogtam rá biztatóan, majd enyémet felé tartva, megismélteltem kérdését.

- Dettó - tolta ki rám a nyelvét. Tekintete hirtelen az ablakra kuszott, előtte ment el Harry a legújabb barátnőjével, ha jól láttam, Charlotte-tal. - Szóval igaz a pletyka. - Örömmel fogadta el a tényt, hogy amit ő maga terjeszt, igaz.

Ezek után mondja valaki, hogy szavahihetetlen!  Odafutott az ablakhoz, kinyitotta azt, majd azon kissé kihajolva  a nem messze sétáló párnak kiálltott.

- Hős szerelmesek! - kacagott magába. - Rózsát nem kértek?

Hiába próbált szekálodni, a sálas rá se hederített. Aminek az lett a következménye, hogy helyére visszaülve szidta őket. Nem nagyon figyeltem rá, éppen rajzoltam a mandalámat. Elképzeléseim szerint közepén lesz egy ősi növényábra, majd egyre kifelé különfajta ősi motívumokkal díszítem.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - csapta tenyerét a rajz lapomra.

Mégis hogy meri? Én sem csapkodom az ő alkotásait, akkor ő se tegye! De jól van, ezentúl nem dicsérem meg egyetlen festményét sem. Ha már itt tartunk, el kell, hogy mondjam, elég szépen fest, megvan hozzá a tehetsége, de sajnos az nem elég! Alig gyakorol, esküszöm, ha én nem lennék, nem fejlődött volna, annyit amennyit. Erre ez a hála?!

- Igen - sepertem le csubakka méretű tenyerét -, szerintem is szemét dolog volt  részéről.

Bólintott, aztán egy arasznyival közelebb ült hozzám, megkocogtatta a vállam. Ahj, sose fogok végezni. Türelmetlenül ránéztem, azt akartam, mondja már gyorsan, hiszen, nem érek rá egész nap!

- Holnap lesz Charlotte bulija!

- Nagy ügy - folytattam teendőmet -, minden évben akkor van, és igen, elmegyünk, pont úgy, ahogy mindig is.

- Ó, igen? - nevetett fel. Úgy tűnt, Harry-t nem tudta szekálni, akkor majd engem fog. - Nem félsz, hogy meg fog ismétlődni a tavalyi eset?

Mindketten tudtuk, miről beszél, az én kis vallomásomról. Bár részeg voltam, emlékeztem minden pillanatára, az az éjszaka egy életre belevésődött az emlékezetembe. Grafitomat félretettem, ez a téma nekem túlságosan rosszul esett, már épp védekeztem volna, mikor újra megszólalt: - Tudja, Brian, ő nem volt részeg! Mindenre emlékszik.

- Nem hiszek neked - álltam fel, hogy kimehessek. - Hagyj...

Folyosóra kilépve a szokásos látvány fogadott. Csürhe, csürhe mindenhol. Mégis miért nem tudnak valahová leülni? Nem, nekik állniuk kell, csakhogy mindenki lássa milyen sokan vannak, na meg, ha nevetnek, akkor láthassa a fél suli. Idegesítenek az emberek, ennél márcsak az a rosszabb, mikor valaki erőltetten nevet, amolyan lóügetést hallatatt. Fiúkat meglátva megörültem, fura volt mert a boksz előtt álltak, de ahogy közelebb értem hozzájuk, látható volt, hogy veszekedtek.

- Most mondom el utoljára, ez a mi helyünk, el lehet innen menni! - Armin kissé frusztráltnak tűnt, mivel nem hallgattak rá az Ian fajta kutyák, ezért Kyle-ra nézve bólintott egyet, majd megragatta a kék pólós srác pólóját és kihúzta őt onnan. Többiekkel nem volt erőszakos, egyszerűen leült a kirántott fiú helyére.

- Megyünk - szólalt meg egy kisebb kis Jack hasomás, mármint hajszint illetőleg.

Nem tudtam, mi volt ez a hirtelen visszavonulás, szerintem nem akartak tovább veszekedni, bár a fiúk váltig állítják, beijedtek. Na persze, majd pont tőlük. Elkezdtem az előttem lévő srácot szugerálni. Alig egy hónapja békültünk ki, de még mindig kétejeim voltak. Vajon jól döntöttem? Tényleg emlékzne a tavalyi bulira? De akkor hazudott nekem! Nem hiszem el, hogy ez a barom állandóan átver. Pár hete nagyon kedves mindenkivel, egy rossz szót sem lehetett tőle hallani, valamiben biztos szántikál. De mibe? Az is ellenem irányulna? Vagy lehet, hogy nincs semmi csak meg akar változni. Igen, biztos így van, nem kéne a szöszinek hinnem. Mikor épp Jack jutott az eszembe, akkor ült be pont mellém, mellékesen direkt úgy, hogy halkan rá tudjon kérdezni, na megkérdezted.

- Kyle, emlékszel milyen jó volt a tavalyi buli Charlotte-nál? - kérdezett rá ő, meglepődtem, értettem én, hogy oda van baratomért, de azért ne akarjon már direkt feszültséget gerjeszteni köztünk!

- Nem nagyon - igazította meg hosszú ujjú pólójának ujját. Zavart volt, látványosan kerülte a tekintetem. Amit csak akkor tesz, ha olyanról hazudik, ami bántja! Máskor szemrebbenés nélkül képes belehazudni a szemembe, de azért nála is vannak olyan témák, amik a gyengéi.

Eldöntöttem, most az egyszer nyugodt leszek és megnézem, mi is sül ki ebből az egészből. A helyzet az, hogy már nagyon untam a drámát, mindig ugyanaz, összeveszünk, kibékülünk, aztán ismétlődik újra és újra. És ez már harmadik éve. Stratégiát kellett válltanom, bár morcossá tett a tudat, miszerint mindvégig tudott róla, mégis új lehetőséget láttam benne. Ma vissza fog utasítani! Akkor legalább végre valahára túl léphetnék rajta. Azt hittem, könnyen sikerülni fog. De tévedtem, mire kiötlöttem zseniális tervem ő felállt, állítólag dolga volt. De mi? A kötelező óráknak már rég vége, anyagozás meg csak kedden és szerdán van.

- Hová ment? - A kérdés csak úgy kibukkott belőlem, nem mintha vissza akartam volna magam fogni, de olyan élesen hangzott ez a mondat.

- Nem tudom - keresgélt a hátitáskájában valamit Blaine. - Biztos randija van vagy tudom is én.

Randija?! Kivel? - kattogott az agyam.

 Próbáltam visszaemlékezni, mondott-e valami hasonló dolgot. Vagy egyáltalán mesélt-e valakiről. De semmi. Egy árva szót sem említett semmiféle találkozóról.

Jack, ahogy nemrégiben tette, akkor is közel hajolt hozzám, majd tovább húzta az idegeimet. Ó, mondd istenem én mért nem lehetek olyan halál nyugodt, mint az én drága lb-m? Tudod, olyan kőszívű!

- Lesd ki kivel van, na, tudom hogy látni akarod az ellenfeled!

- Hagyj már békén! - förmedtem rá. - Ha netalántán össze is vesznénk, akkor sem fog veled összejönni, hiába áskálodsz!

Na igen, körülöttem lévő fiúk szája mind tátva maradt. Elég bunkó voltam, de ő kezdte, ki mondta, hogy szóljon bele a magánéletembe? Ne akarjon mindent úgy alakítani, ahogy neki jó. Nem, azt nem engedem - néztem rá gonoszan. Ó, a fenébe a hülye taktika váltással, nekem az nem megy, túl heves mérsékletű vagyok - ezzel a gondolattal türtem keményen bajtársaim pillantását. Nem voltunk mindannyian a bokszban, csupán négyen. A másik kettő mást csinált. Például ez a Harry gyerek márvagy öt perce köszönt a barátnőjétől, Kyle meg... Hát ő róla nem tudtam semmit. Utáltam hogy kedves lett, csak arra tudtam gondolni, mikor változik végre vissza a pimasz úrrá? Hiába békültünk ki, nem érzetem azt a csodálatos megnyugvást, mint mikor itt ül köztünk és malacul röhög a "poénos" csávonkon. Akkor jöttem rá, bármennyire is idegesítő és bunkó néha, attól még igazán fontos nekem. Azért félre értés ne essék, eddig is tudtam hogy fontos, de akkor ott úgy tűnt, mintha valami új dolgot fedeztek volna fel.

- Nem hagylak - vágott vissza a szöszi -, tudod, szánalmas, hogy mennyire imádod őt, helyettem, inkább neked kéne észrevenni, soha egy ujjal se érne hozzád, elvégre azt is tudja, hogy szereted.

- Elég! - Már épp megszólaltam volna, mikor Armin megszólalt. - Nem érdekel, hogy mindketten férfit szerettek, az sem ha Kyle az, de az már kurvára bosszant, ha emiatt van rossz hangulat. Szólval - adott egy zsepkendőt oda Blaine-nek -két választásotok van, vagy befogjátok, vagy normálisan elbeszélgettek. Értve vagyok? - kissé parancsnokosan hangzott, de azért mindketten bólintottunk.

Igaza volt, felesleges egy fiún veszekedni. Néha annyira felnőttesen tud viselkedni. Köztünk ő a legkomolyabb és a legkedvesebb. Ránéztem a szöszire, akkora már minden indulatom elszállt.

- Sajnálom - suttogtam. Elmosolyodott, majd ő is bocsánatot kért. Végül aztán úgy döntöttünk, nem fogunk versengleni.

- Hogysmit? - csusszant be közénk egy barna sálas gyerek, nyakán lévő tárgyat megigazítva megnézte azt, amit Blaine nyújtott neki. Egy zsepkendő volt.

- Mi jól vagyunk - hajtotta ki a zsepit –,  de te, te nem, na gyere töröld le a könnyeidet.

- Barom - nevetett fel. Elvette tőle és a poén érdekében a száraz szemét törölgette vele. Nem normálisak, jó értelembe, egy kicsit jobb kedvem lett tőlük.

- Mennem kell - álltam végül fel -, meg kell látogatnom az öcsémet.

Alig megyek át hozzá a suliba, biztos rosszul esik neki, épp ezért döntöttem úgy, ahogy. Elindultam a kolesz felé, ami valljuk be nem volt messze, múlt hónapban visszakaptuk a régi lakhelyünket, szóval mondhatni az iskola mellett van. Vagy az iskola maga, sose tudtam eldönteni, a harmadik emeletről  lehet odatalálni, ott egy hosszú folyosó köti össze a két épületet. Vicces volt az a nap, mikor visszajöhettünk. Mindenki azonnal elindult, csomagjaikat vagy kézben, vagy földön húzták, és úgy siettek. Idióták, azt hitték majd ők választanak szobát. Na nem... Mr. Chaster sose benne bele, sajnos. Pedig én is ugyan olyan hülye voltam aznap, mint a többiek. Kyle-al rohantunk, mintha az életünk múlna rajta. Végül aztán mire odaértünk ki volt osztva melyik szoba kié. Azt kaptuk meg, ahol ezelőtt is voltunk. Nem sajnáltam a dolgot, szerettem itt tölteni hétköznapjaim délutánját, kellemes hangulatot árasztott. De drága szobatársam nem volt elegedet, ő a szembe lévőt akarta, állítása szerint az nagyobb. Végig hallgattam panaszáradatát és csak arra tudtam gondolni, hál isten, hogy nem cserélték fel ki-kivel legyen egy helyiségben. Amíg minderre visszagondoltam Eli szobájához is értem.

- Kit, kop, kitti-kop - próbáltam illusztrálni egy kopogást, lusta voltam a kezemet a fának verni.

- Gyere be! - Ez az! Tudtam, hogy beenged, egyedül én vagyok, aki így szokott, mármint mikor jövök hozzá, bejönni.

- Mi jót csinálsz? - érdeklődtem a háta mögé sompolyogva. Festett, micsoda meglepetés, ha tehetné örökre azt csinálná.

- Festek - válaszolt azzal a szokásos unott nemtörödőm hanglejtésén -, ha csak azért jöttél, hogy megkérdezd, igazak e a pletykák, akkor igen, azok, és most ha nem haragszol, nem érek rá - vett ki a dobozából még egy ecsetet.

- Hmm... - Nem tudtam mit mondjak. Mi baja van? Fura volt, vagy mindig is ilyen lett volna? Mindegy, nem törtem magam rajt sokáig, úgyis tudtam, neki egyedül az a tájkép fontos, amit mázolt.

Fogtam magam és kimentem, nem tudom miért vagy hogyan, de újra az a kérdés koválygott a fejembe "vajon tudja?" Utáltam ezt, ha épp nem gondoltam semmire, valahogy a végére mindig Kyle-on gondolkoztam. Mintha direkt csinálná az agyam, most is biztos röhög rajtam, amiért ilyen esetlen vagyok. Képtelen vagyok így elfelejteni! Ő a legjobb barátom, nem szerethetem... Hiába az elmúlt két év, mi akkor is csak barátok maradunk. Még egy ideig siránkoztam tragikus sorsom miatt, majd eldöntöttem. Túl fogok rajta lépni! Csak azt kell elérnem nála, hogy visszautasítson.

Ezzel a lendülettel indultam neki a megkereséséhez, az anyagozás teremben találtam rá. Azt mondta meg kell csinálnia a házit, hagyjam most. De nem hagytam, abból nem eszik! Jól jött a heves vérmérsékletem, amiatt nem voltam képes feladni.

- Elismétlem negyedszerre is, hátha válaszolsz rá! Tudom, hogy emlékszel a bulira!

- Ahj - lépett le a pedálról, ezzel megállítva vázájának körbe-körbe mozgását -, nem emlékszem! Kit érdekel egyáltalán mi történt akkor? Egy éve annak már.

Felállt, engem kikerülve a csaphoz nyúlt, megmosta a kezét, megtörölte, majd egy mozdulattal leakasztotta a kabátját a fogasról, felvette azt és szó nélkül kiviharzott. Mit menekül?! Úgyis elkapom - rántottam fel az ajtót, azután uccu neki utána futottam. Túl gyors... Már a suliból is kiért, buszmegálló felé tartott, ahol épp akkor állt meg egy busz. Na nem kiscsibém! Oda nem szállsz fel! Próbáltam gyorsítani a tempón, de nem sikerült, felszállt. Elvesztettem, a fenébe. Még azt sem néztem meg, melyik busz volt az. Argg, esküszöm kinyirom ezt a gyökérzetet!

- Mihez kezdjek?- kezdtem el sétálni a busz irányába, amerre ment. - Nem hiszem már el - rugdostam magam előtt a kavicsokat, mígnem az egyik rá nem pantant egy kölcsönözhető biciklire.

- Ez az! - Gyorsan a fehér kérekpárokhoz futottam, bedobtam a megfelelő bankjegyet és már tekertem is.

Nem menekülsz! Muhaha - hajtottam, csak azt nem tudtam hová, egy pillanatra megálltam, majd elindultam. Nem érdekelt már semmi, a cél az volt, hogy megtaláljam! Így hát mire végigjártam a kerületet, megtaláltam a Trafager téren, na jó az már egy másik kerületben volt, de egy próbát megért. És megtaláltam! A hotdogos pultnál álldogált és beszélgetet. Nekem itt telt be a pohár. Jó ízűen nevetgélt a szőke cicababával, miközben én megtettem érte vagy húsz kilométert.

- Hello - könyököltem a pultra -, egy hotdogot, köszi.

- Hogyhogy itt vagy? - nyúlt a kólás italáért Kyle, mintha mi sem történt volna.

- Azt akarom, hogy valld be, emlékszel! Ne hazudj, kérlek.

- Nem tudom, miről beszélsz - lökte el magát a pulttól. Már megint menekülni akart.

- Miért nem lehet elmondani az igazat? - ordítottam akkorra már az arcába. A pult mögött lévő csajszi meglepődött, de leszartam, idegesített, hogy itt van.

- Jól van na, emlékszem... - Már megint nem nézett rám. Ezzel üldöz a sírba! Megragadtam az állát és magamfelé fordítottam.

- Utasíts vissza, most!

Nem tudom, mi játszhatott le a fejében, de azt hiszem abban a pillanatban kaptam vissza a régi haveromat. Pimaszul elmosolyodott, mint aki fölényben van, majd azt mondta: - Valld be nekem újra! - Szeme csillogott az ötlettől, különös volt, mintha belül boldog lenne. Ha ezt akarja, akkor megkapja!

- Szeretlek.

- Ez így nem jó - csüggedten a pultra dőlt -, úgy csináld, hogy hozzol nekem virágot.

- És még én vagyok a dráma király - dühöngtem, mikor a csaj odanyújtott egy cserepes zöld növényt, nem érdekelt, hogy ronda, megteszi. - Szóval... - Itt elakadt a hangom, az előbb olyan bátran ki tudtam mondani, de akkor Kyle íriszei mélyen rámnéztek. - Szeretlek! - Döcögösen, de sikerült.

- Nem - csattant fel ismét. - "Szerelmes vagyok beléd, Kyle" ezt kell mondanod!

- Ugye csak viccelsz? - Meg tudtam volna ölni, még olyan helyzetben is képes volt poénra venni az egészet, de mivel a célom miatt ki kellett mondanom, vettem egy mély levegőt és a fogaim között szürtem ki a szavakat .- Szerelmes vagyok beléd, Kyle. - A növényt a meghatodotságott játszó fiúnak nyújtottam.

- Ez gyönyörű volt, most pedig menjünk, elmúlt már takaródó.

- Nem felejtettél el valamit? - állítottam meg a vállánál fogva.

- Nem - tolta ki a nyelvét, majd a földre ejtett biciklimért ment.

- De mért? - vettem el tőle, mielőtt elment volna vele. - Megegyeztünk. - Elindultam lassan mellettem pedig ő sétált. Hangulatos volt, mintha csak mi ketten lennék egész Londonba, majd megkért, hogy álljak meg egy pillanatra.

- Azért mert nem akarom - nézett a földre -, azt szeretném, ha holnap eljönnél velem moziba.

- Te most randira hívtál? - döbbentem le.

- Igen - nézett rám mosolyogva -, arra gondoltam, tehetünk az ügy érdekében egy próbát.

- Igen? - hajoltam hozzá le, átszállt rám a pimaszsága, és ezzel is magyarázható a következő tettem. Egyszerűen odahajoltam hozzá és  megcsókoltam. Igen! Meg mertem tenni, ó, hogy én mennyire vágytam már ezekre az ajkakra. Nagy meglepetésemre visszacsókolt, de sajnos egy autó épp akkor ment el mellettünk, aki ránk dudállt ezért szét kellett vállnunk.

- Menjünk - indult el.

- Rendben. - Boldog voltam, nagyon is. De akkor hirtelen az utca lámpák fényében látható volt, ahogy beindult a hóesés. Ettől csak még boldogabb lettem, elvégre együtt töltöm vele, az első hóesést.

Kérdéseink:

1, Ki tud mandalát festeni, rajzolni, vagy máshogy elkészíteni?

2, Mi a véleményetek Jack viselkedéséről? Szerintetek is feszültséget akar gerjeszteni?

3, Kyle, szerintetek mikor dönthette el, hogy meg kéne próbálniuk?

4, Mit vártok a következő fejezettől?

5, Ide bármit, amit még el szeretnétek mondani.

Tizenharmadik ecsetvonás - Bűntudat?

Sziasztok ^^

Hát újra itt, ezúttal is szeretném megköszönni a több, mint 3500 megtekintést és a 10 feliratkozót!

Jó olvasást! Ha tetszett pipálj, írj kritikát, elvégre szükségünk van negatív illetve pozitív kritikára is ^~^

Kyle szemszöge:

Tudtam, hogy egyszer ki fog derülni, mégis legbelül reménykedtem, hátha titokba  n tudom tartani. Na meg, azt hittem Briannek fontosabb lesz a barátságunk, mint az én gyermekded bosszúm. Igazságtalanak tartottam, hogy haragudott rám. Fájt, mindig is utáltam vele rosszba lenni, az évek folyamán nagyon sokszor összevesztünk, szinte hetente. Akkoriban mindegy volt, sőt élveztem is a veszekedésünket. 

Rohadék! - rúgtam bele egy kerítésbe, ahol épp most sétáltam el. Ez mind Jack miatt van, annyira utálom. Ha ő nem lenne, mi nem lennénk rosszba. Bár igaz, az egészről csakis én tehetek. Bánkódom Brian miatt. De az igazat megvallva Jack iránt a bűntudat apró szikráját sem érzem. Ahelyett akárhányszor csak visszagondolok, annak a baromnak a képére, mikor Bri szakított vele, jó kedvem lesz. Újra és újra megtenném, azt amit elkövettem. Megérdemelte, és nem csak azért, mert a Hunster gyerekkel járt, hanem, amit kilencedikben tett velem. Mikor megtudta a másságom, nekem azt mondta, titokba tartsa. Kis naiv fejjel el is hittem neki, azt  gondoltam akkoriban, hogy lett egy új barátom. Én naiv barom, mindez csupán egy hónapig tartott. Nyilvánosságra hozta a legféltettebb titkomat. Olyan Október körül meghívtam magamhoz a bandát, és akkor burult a bili. Ez a kétszínű rohadék anyámékhoz fordult, és mint mi sem természetes, rákérdezett: "Könnyű volt elfogadni a fiúk másságát?" Ezért utálom! Hogy lehetett mégis ekkora tökkel fával ütött nyomorék? Hú te, ha csak visszagondolok az akkor történtekre, kiakadok. 

Még elmélkedtem volna ezen az egész ügyen, aminek a középpontjában Brian állt, mikor megrezget a mobilom. 

"Miről akartál beszélni?" 

Jé, el is felejtettem, hogy délelőtt írtam Sharlotte-nak. Kiment a fejemből, gyorsan visszafirkantottam egy "tali a sulinál egy óra múlva"-okot. Ezzel a dologgal kellett foglalkoznom, eldöntöttem, egy ideig hagyagolom a barna fiúcskát, remélhetőleg egyszer az életben, talán megbocsát. Addig is hagyom, had gondolkodjon. El kellett vonnom a figyelmem róla, így hát elsétáltam a buszmegállóig. Megnéztem a menetrendet, tíz percet kellett mindössze a következő buszig várni. Amíg várakoztam leültem egy idős nő mellé. Ahogy végignéztem rajt kicsit meglepett a tény, mindkét keze teli volt varva. Kígyóval, különfelé virágokkal, kopogyával. 

- Ez már fasza! - Elismerően a nőre pillanatottam, aki azonnal  értette is lelkesedésem okát. 

Jól mutatott neki, nem lotyogott a bőre, de ha olyan is lett volna, akkor is, az a néninek amolyan egyedi kisúgárzást nyújtott. Ezután a busz érkezéséig beszélgettünk sok dologról, végül aztán a járműn is mellé ültem, elmeséltem, mi is bántja pici kis szívem.

- Tényleg, eléggé szemét dolog volt részedről - ismerte el ő is, amit már akkor tudtam, mikor belekezdtem a játszába.  Csakhogy annak még nincs vége... Brian hónapokkal később meg fog nekem bocsátani, na és akkor minden olyan lesz, mint régen. Igenlően bólintottam, miközben fejemet az előttem lévő ülés támlájába vertem.

- Tudom, néni, tudom, de mit tanácsol, mit tegyek?

Egy kis ideig elgondolkozott, aztán az eddig nevető ráncokkal telt arca komolyá változott. Mintha valami égbe kiáltó bűnt kellene megmondani, nem... Inkább hasonlítanám a helyzetet, mikor egy halott ember rokonaival tudatni kell a hírt. Igen, pontosan ilyen volt, még sóhajtott is! 

- Semmit, várnod kell, míg megenyhül, míg képes lesz elfogadni, amit tettél. - Reszelős hangján érezhető volt a helyzet súlya, amit mindaddig a pillanatig fel sem fogtam. A busz már közeledett a cél felé, megköszöntem, és már indultam is a leszálló jelző gombhoz. Megnyomva azt egy picit kapaszkodnom kellett megállásik. Utána aztán le is szálltam.

Szerencsére a megálló közel volt az iskolához, oda érve aztán barátosnémmal találkozva elmentünk egy kis kávézószerűségbe, ahol beszélgetni tudtunk.

- Szóval akkor akarsz vele randizni vagy sem?

- Persze, hogy akarok! - állt fel lendülettel telve a széken, majd elszégyellve magát leült. - Tudod, hogy mennyire tetszik nekem.

Persze, hogy tudtam. A hülye is látta, mióta csak szakított azzal a köcsöggel állandóan Harryt bámulta. Épp ezért is volt a vörös az első lány, aki beugrott nekem.

- Akkor kaparisd meg - dőltem előre az asztalon. - Nincs barátnője, de figyelmeztetlek. Ha meg mered csalni kínyirlak! Nincs kedvem megint őt keresgélni. 

- Nem fogom! - nyúlt rózsaszín kis italához, szívószálát ajkai közé véve beleivott. - De nem akarom, hogy segíts! Magam is össze tudok vele jönni!

Hát jó, ahogy akarod. Mosolyogva felálltam, igazat adva neki elbúcsúztam, nem tudtam mihez is kezdhetnék. Elvégre azt terveztem, összehozom a sálas kölköt ezzel a csajjal. Így hát, mint egy rossz drogos, akinek nem számít semmi, besétáltam egy játékterembe. Már a szívar a számba volt, ellőttem harminc fontot, persze nem nyertem semmit sem, mikor megcsörent a mobilom.

Blaine neve villogott, kíváncsi voltam, ő csak akkor hívott, ha baj van. Nem is tévedtem...

- Jack mamája meghalt. - Semmi köszönés, semmi bevezetés, egyszerűen ezzel kezdte a beszélgetést.

- Ne szórakozz - nevettem fel keserűen - ez nem vicces.

- Komolyan beszélek.

Az ütő is megállt bennem. Mi jöhet, még a mai nap?! Kiderül, hogy egy aszteroida közelít a föld felé pont a házamra? Vagy zombi felkelés lesz?

- Átmegyek.

Letettem a telefont, és hívtam is azonnal Briant.

- Mit akarsz? - Hangja fáradt volt, rendesen hallható volt, nem akar velem egy szót sem váltani.

- Jacknél találkozunk... - Nem tudtam, hogy is mondhatnám el neki, végül Blaine taktikáját átvéve nem kerteltem. - A mamája meghalt.

- Rendben, akkor ott - tette le siettve. 

Nincs mese, utál - néztem fel az égre. Kissé megsajnáltam a szőkét, rossz érzés lehet elveszteni valakit. Ráadásul a mamája biztatta, hogy ebbe a suliba jelentjezzen. Gondolom szerethette... Vajon ilyenkor mit érezhet egy ember? Milyen úgy elveszteni valakit, hogy tudod nem fogod soha többé látni? Olyankor még reménykedni is felesleges. 

Na jó, ez hülyén fog hangzani, de mintha egy kicsit össze szorult volna a mellkasom és amolyan fura gondolatok jártak a fejembe, mint pl: elég időt tölthettek együtt? Vagy nem, de ha nem akkor miért? Talán Jack túl elfoglalt lehetett? Nem tudom hogy, de végül arra a következtetésre jutottam, rohadék vagyok. Hihetetlen, micsoda béna dolog magamat hibáztatni. De sajnos nem hibáztattam magam, hanem igazam is volt.

Ha akkoriban nem tervelem ki a bosszúm, ő a mamájához ment volna, és talán valahogy jobb lett volna az egész. Ha meg kellett volna fogalmaznom, amit ott abban a pillanatban éreztem, talán bűntudatnak hívnám. Soha sem hittem volna, hogy Jack iránt lesz ilyen, vagy talán túlságosan megsajnáltam volna?

Három órával később oda is értem a megbeszélt helyre. Ház előtt állva nagy levegőt véve lenyomtam a hideg fémkilincset. Ó, de milyen hideg volt! Mintha a ház ezzel is jelezné, jól gondold meg, belépsz-e rajt. Odaben olyan dolog történt, ami minden elő ember szívét megsanyargassa. Féltem belépni, minden apró kis jelet figyelmeztetésnek vettem, végül aztán erőt véve magamon besétáltam. 

Odabenn már mindenki ott volt, a szülei, akiknek biccentve továbbálltam a srácokhoz, akik Jack szobájába voltak. 

- Bocs, hogy ennyit késtem - siettem Arminék mellé - Londonból, csak most jött buszom. 

Végignéztem a fiúkon, mindegyik hasonló aggodalmas tekintettel nézte Jacket, aki festett... Ruháján, épp úgy ahogy arcán is itt ott festékpacni volt látható, azt hogy pontosan mit is akart ábrázolni nem volt fontos, egyszerűen ahogy láttam, kiadta vele a bánatát. Hmm... Mit is mondjak? Kicsit olyan volt, mintha egy külön üvegbúrában lenne, ahová nem léphet be más, csak ő. Ott álltunk és bámultuk, egy pillanatig Brianre néztem. Ő volt az egyetlen közülünk, aki a padlót bámulta. Úgy leste azt, mintha bármelyik pillanatban egy szörny ugorhatna ki alóla.

- Részvétem - szólaltam meg először, mire a többiek felém kapták a tekintettük. 

- Köszönöm. - A gyászoló fiú lerakta ecsetét, odajött hozzám, majd átölelt. - Köszönöm. - Percekkel később a vállam kezdet nedvesedni.

Kellemetlen volt, háta mögötti fiúknak tátogtam segítségért. Egy ideig hagytak szenvedni, aztán nagy meglepetésemre Brian vette le a vállamról, majd átkarolta szorosan. 

***

Három vagy negyed napjára elérkezett a temetés. Felvettem ünnepi öltözékem:öltönyt és már indultam is. Oda érve nem kellett sokat várni, hamar elkezdödőtt a szertartás. A temetőben nagy tömeg volt, s közte álltam én. Tiszta rálátásom volt a koporsóra, ami zárt volt, na meg azokra, akik előtte álltak. Szörnyű volt rájuk nézni, mindegyiknek a szeme kisírt volt és egyben szomorú. Miközben a pap mondta a szentbeszédet, csak bőgtek és bőgtek... Az anyjának széket is kellett vinni annyira rosszul lett. 

Utálom az ilyen dolgokat - hajtottam le a fejem. Ilyen helyzetekben nem tudom mit kellene éreznem. Olyan düdítő! Összeszorítottam az ajkaim, majd elindultam a tömeggel együtt. Ha jól tudom, akkor kísértük a végső útjára. Épp elég hosszú volt a séta ahhoz, hogy a legrosszabb gondolatfoszlányok eljussanak az agyamig. Ha egyszer végleg, úgyértem, tényleg végleg elveszteném Briant? Vajon mi lenne velem? Valószínüleg egy rakás szar lennék, aki magában évejődik, pont mint most... Nem, nem, nem - ráztam meg a fejem. Nekem ki kell vele békülnöm! Mindenképp!   Ráadásul még ma! De hogyan? Mindegy, most temetés van - álltam meg a sír előtt, ahol már előttem is jóval pár ember, éppúgy, ahogy ők lehajoltam egy marék földért és azt a leengedett koporsóra hajítottam. 

- Nyugodjon békében - néztem Jackre.

- Igen - simította meg utoljára a sír tetejét -, viszlát, mama.

Nem néztem oda, rossz volt ilyet látni, ahogy ott guggol mellette meg a fiúk. Igazság szerint sajnáltam, vigasztalni akartam, csak nem tudtam, hogyan. Mert hát eddig nem voltunk valami jóban. Ezért is örültem magamban, hogy a fiúk teljességgel mellette álltak, mégis olyan ürességet éreztem. Körülvették a haverjaim, ölelgették meg mi egysmás. Úgy éreztem, mintha köztük és köztem legalább egy kilométer távolság volna. Hagytam, had legyenek ott, legközelebb márcsak akkor szólaltam meg, mikor a halotti tor után hazaindultunk.  

A fiúk már jó ideje leváltak tőlünk, ők a buszmegállóhoz mentek, más városban laktak. Jó ideje csak én meg Brian sétáltunk egymás előtt. Gondoltam, itt a lehetőség. Hátulról a vállánál fogva magamhoz rántottam.

- Mit akarsz? - szedte le magáról a kezem.

- Megbeszélni a dolgokat - ragattam karon és elkezdtem magam után ráncigálni, mígnem a lakásomba be nem léptünk.

- Magamtól is jöttem volna. - Durcásan a kanapémra ledobta magát. - Mond!

- Sajnálom.

- Tovább - intett a kezével.

- Ennyit akartam - ültem hozzá közelebb - mégis mit vártál? 

- Hát például, hogy elmagyarázd! - Rám nézett, egy ideig fürkészett, majd sóhajtott egy nagyot, aztán már készült felállni.

- Jó-jó, mindent elmondok. Szóval... - gondolkodtam el. - Akkor kezdődött az egész "bosszúm" mikor megláttalak titeket Jackkel. Izé a dühös voltam, amiért jártatok meg... Bazdmeg, nem fogok az érzésekről beszélni, mit éreztem akkor, nem vagyok csaj. Fogadd el a bocsánatom!

- Szóval nálad ez így megy?! - csapott meg a mellette lévő kis díszpárnámmal. - Ezek szerint, ha megölsz valakit azt is el lehet intézni egy sajnálommal?

- Nem. - Hagytam had csapkodjon, legalább kiadta a dühét, meg megérdemeltem - De Brian én tényleg nagyon sajnálom... Szeretlek és gyűlölöm, mikor ennyire szar a helyzet. 

Abba hagyta a támadást, kezét az ölébe pihentette, fejét lehajtotta, csakhogy véletlenül se nézzen rám. 

- Ígérd meg, hogy nem teszel többet ilyent! 

- Rendben - mosolyodtam el és ahogy ezt kimondtam két kezével elkapott, a szó szoros értelmébe rám ugrott. 

Alatta voltam, alulnézetben egy kicsit viccesen festett, de nem nagyon izgatta, csak ölelt. 

- Oké haver, énis örülök meg minden, de azért leszállhatnál, nehéz vagy - nevetett, végre boldog volt, hirtelen megcirogatta az arcom, kényelmetlen volt, nagyon is. - Köcsög - szedtem le magamról ezt a barmot, bár alig bírtam.

 Túlságosan megerösödőtt! Vagy inkább én lettem puhány, igen ez már valószínűbb, elvégre milyen kedves voltam mostanában mindenkivel. 

- Jól van na - nevetett még mindig a nem tudom min intett egyet, majd lelépett. 

Mi volt olyan vicces? - Még mindig ott álltam megdöbbenve. Talán a fogam között van valami, vagy nem áll jól a hajam? Hogy megtudjam mi történt besétáltam a fürdőbe, ahol aztán az fogadott, amit én hülye észre sem vettem. Mégis hogy nem vettem észre? Király... - újra ránéztem a tükörképemre, akinek a nadrágján egy igen ékes dúdor jelent meg. Bazdmeg, erről is csak Brian tehet! 

Kérdéseink:

1. Vártok már boldogabb részt?

2. Nem ide tartozik ><" de hogy tetszik a trailer?

3. Mi tetszett a fejezetben?

4. Nektek mi a véleményetek a tetoválásról? 

4. Szerintetek mi lesz a következő fejezetben? 

Tizenkettedik ecsetvonás - Három, kettő, egy, a bomba robban

Sziasztok! ^^

Mindenkitől elnézést szeretnék kérni a késés miatt. Tönkre ment a gépünk, most suliból rakom fel nektek :)
Jó olvasást ^^

Ui: sajnos valami ok miatt nem tudok képet beilleszteni, meg a szöveg se áll sortkizártra. Reméljük elnézitek nekünk.

Brian szemszöge:

Hihetetlen ez a csávó! A buli óta eltelt már két nap is, de még mindig nem jelentkezett. Ó, ne aggódj Brian, a legjobb barátodnak nevezett valaki biztos egy szőke fiúcskával tölti minden szabadidejét. Engem totál átverve, mégis hogy lehet ennyire köcsög? Tudta nagyon jól, hogy Jackkel járok, erre kavar vele? És én erről semmit sem tudtam? Sajnos Jackkel még nem volt időm átbeszélni a dolgokat, de egy biztos, mégpedig az, hogy ezek ketten összeszűrték a levet. És az a barom teljesen úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Még aznap is, mikor megtudtam az egészet, átkarolva sétáltunk a partira. Akkor nem akartam nagy jelenetet rendezni, de na, mi az már, hogy azóta nem is keresett? Mégis mi dolga lenne a szünetben? Máskor mindig keres. A párnámat magamhoz szorítva elgondolkoztam az egészen. Szomorú voltam, miután megtudtam az igazat, nem tudtam elhinni, Klye képes ilyet tenni velem, sokáig hitegettem magam, hogy nem, ez csak hazugság. De már nem tudom, mit gondoljak. Mert, ha ez mind igaz, akkor mindezidáig hazudott nekem, és nem hajlandó a jelek szerint bevallani, soha. De majd én kifogok rajta! – ültem fel hirtelen az ágyamon eltökélten. Éjjeli szekrényemen lévő telefonomért nyúltam, megnyomtam az egyes gombot és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Helló, ki az? – vette fel harmadik csörgésre drága, kétszínű barátom.

- Szerinted mégis ki vagyok?! – ordítottam talán a kelleténél is erőteljesen a mobilba. – Gyere át, beszélnünk kell! – mondtam, majd mielőtt bármiféle kifogást kitalálhatott volna, letettem.

Le kell nyugodnom – gyűrtem össze az arcom. Annyira rossz érzés, amit tett velem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra a dologra. Még el is képzeltem őket együtt az ágyban, jól mutattak, és ez idegesítet. Mégis ki engedte ezeknek ezt meg? Én nem, az is biztos. Plafonra emelve tekintettem fújtattam egyet, aztán lesétáltam a nappaliba. Anyám szokásosan a konyhában végezte ügyes-bajos dolgait, apám a nappaliban nézte a kedvenc tudományos csatornáját, Eliot meg szokásosan aludt. Szombat volt, ilyenkor mindig később kelt, mint bármelyikünk és felkelteni egyikünk sem merte. Tesom elég heves természetű, ha alvásról van szó. Egy pillanatra megállva elgondolkoztam, mit is kéne csinálnom, végül anyámhoz igyekeztem meglesni, mit is készítget, olyannyira lelkesen. Persze, hogy sütemény volt a tepsiben, hatlapost csinált. Hmm, azt mindig is imádtam.

- Mikorra lesz kész? – Érdeklődve előre hajoltam, hogy láthassam a dolgokat.

- Soká – nevetett fel anyám, azon a csilingelő hangjával. Ő az egyetlen nő, akit ismerek és, akinek ilyen kedves és szép hangja van. Már magában a hanglejtése is valamicske jókedvet sugallt feléd. Nem csoda, hogy apám őt választotta párjának, nem csak azért mert az anyám, de ő volt a földkerekség legszebb asszonya. Tökéletes választás volt, kár hogy a férje korántsem ilyen csodálatos. Itt most nem a külsőségekre gondolok, mert valami fura módon szép család voltunk, talán csak mindannyijuknak jó génjei voltak, ki tudja, vagy az is megtörténhetett, hogy az egyik ősöm felmenője modell lehetett még anno, vagy egy gyönyörűség.

- Hé, fiam – szólított meg apám a kanapéról, konyhából gyorsan kikecmeregve odaléptem hozzá -, fel kellene kelteni az öcsédet, nemsokára indulunk a Tropikáriumba.

Na ne má’… Az ma van? – hisztiztem magamban egy sort, aztán erőt véve magamon, seprűt megragadva elindultam az öcskösöm hálója felé. Félve fémkilincsre helyeztem kezemet, továbbá hangtalanul le is nyomtam azt. Az ajtó kitárult, aprót lépkedve siettem be a szobába. Eliothoz mentem, egyik kezemmel elkezdtem őt keltegetni.

- Eli, kellj fel, hasadra süt a nap – ráncigáltam meg kicsit a vállát, a következő jelenetet ezerszer megtapasztaltam már, szóval akkorra kellő képen tudtam védekezni.

Jobb kezével párnájához nyúlt, hirtelen, mint, aki egész végig fent lett volna, kihúzta saját feje alól, és felém hajította azt. Na, és ide kellett a becses seprűm, ahogy közeledett felém a vánkos, a  fegyveremet a magasba feltartva beleütve a falnak ütközött. Szép munka volt, Brian – dicsértem meg magam, amikor megpillantottam a kispárnát a falnál.

- Mit akarsz? – kelt fel végül, morcos volt, rám sem nézett, dacosan betekerte magát takarójával, és felállt.

- Apa üzeni, hogy nemsokára indultok a Tropikáriumba.

- Te nem jössz velünk? – kérdezte szemet dörzsölve. Ránéztem az én drága brattyómra, olyan ártatlannak tűnt, akár egy szűz lányka. Fejem megrázva nyitottam neki ajtót, majd miután kifáradt a saját szobájából én is hasonlóképpen tettem. Dehogy megyek én oda. Nem szerettem azt a helyet, teli van hallakkal, amiktől személy szerint irtózom, azonkívül családom nem azok gyönyörködtetése miatt hajlandó ellátogatni oda. Ezerszer voltam már velük, kiskoromban apám sokszor elvitt minket oda. Mintsem törődve a többi nézelődő emberkével leültetett egy horgász székbe – amit ő hozott be -, adott kezembe egy ecsetet és rakott elém egy vásznat. A faterom hülyesége, miszerint ha képes vagy egy mozgó élettel teli állatot lemázolni, akkor az már haladás. Akkoriban egész végig, amíg ott voltunk, kényelmetlenül éreztem magam, rajtam kívül mindenki más megbámulhatta őket, de én nem, nekem az volt a feladatom, hogy fessek, ne törődjek a megannyi kíváncsi tekintettel és végezzem a dolgom. Na nem, köszönöm, de ebből én már nem kérek, elég élményben volt már részem. Persze Eliot teljesen az ellentettem volt, inkább hasonlított apámra, mint rám, ő élvezte ezt a „próbatételt", sőt ő váltig állítja, igenis hasznos dolog. Szerintem meg felesleges. Rájuk hagyom az egészet, legyenek vele boldogok.

És ekkor ugrott be, nem elég, hogy ezek ketten elmennek, de még anyának is programja volt. Valami színjátszó körbe szerepelt vagy mi. Többször is fellépett már kisebb színházakban, jól játszott, de még egyszer sem kapott főszerepet, épp ezért most ezerrel harcol azért a helyért.

Későbbiek folyamán, miután a családom tagjai végeztek a dolgaikkal, elindultak otthonról, engem egyedül hagyva. Bánatosan a magánytól tévé elé ültem és az előttem lévő tányérral szemeztem, amin egy kocka hatlapos volt. Csábítóan pillantott rám, meg akartam ízlelni. Felső ajkam megnyalva elhatároztam magam, elfogyasztom, nem érdekel, hogy eredetileg apának lett kitéve. Tányérért és a mellette lévő villáért nyúltam, aztán neki is álltam a zabálásnak. Olyan gyorsan elfogyott, hogy azt észre sem vettem, ettem volna még szívesen belőle, akár az egészet is. De lusta voltam a konyháig elfáradni, vágni egy kockát és újra vissza. Ahelyett inkább elterültem a kanapén, zsebemből kicsúsztattam a telefonom, kéken villogott az alja, ami csak egyet jelentett: üzenetem érkezett. Gyorsan a zárfeloldó alakzatot megrajzolva rá is kattintottam, Kyle-tól jött egy sms-em, már vagy fél órája.

„ Most indulok, negyven perc és nálad vagyok, bocsesz, de kilyukad a gyomrom, muszáj útközben vennem valami kaját.”

Üzenetet elolvasva azonnal felugrottam: negyven perc? Azaz – néztem a faliórára – nemsokára itt lesz. Bár haragudtam rá, mégsem hagyhattam, hogy ilyen rendetlenül lássa a házam. Kapkodva, rohangálva próbáltam összetakarítani, az összes szennyest a fürdőbe dobni, a poharakat a mosogatóba jó mélyen elrejteni, az asztalokat letörölni, végezetül, hogy ne tűnjön úgy, hogy nem sepertem fel, húztam a seprűvel pár csíkot és kész is volt. Büszke voltam magamra, jól elrejtettem mindent, ami csak szem előtt lehetett. Mosolyogva letöröltem homlokomról az izzadtságom, eldobtam a sarokba a kezemben lévő eszközt, aztán kisétáltam a ház elé és ott vártam rá.

Annyira örültem, hogy nemsokára újra láthatom, meg sajna haragudtam is rá egyszerre.  Megint csak azokra a dolgokra tudtam gondolni, hogy a legjobb barátom és az exem, amitől persze újból felmérgeltem magam. Fázni is kezdtem, még hogy negyven perc és itt lesz, késik! Nem is akármennyit, kerek öt percet! Összébb húztam magamon a pulóvert, és akkor láttam meg a távolból kiemelkedő alakját. Még csak nem is sietett, nem érdekelte, hogy késik, nem, ő egyszerűen és lazán sétálgatott, mintha nem lenne, aki vár rá. Mostmár esküszöm, kinyírom!

Még mérgelődtem magamban pár sort, míg hozzám ért. Komolyan, egy lajhár legyőzné gyorsaságban.

- Csá! – Kezet fogtunk, és indultunk is be a házba, még csak akkor tűnt fel nekem jobb szemöldökében lévő piercing.

Mi a? – Ez volt az első gondolatom, mikor, hol, és nekem miért nem szólt róla?
Házba beérve óvatosan körülnézett, mikor megnyugtattam, nincs itthon senki, aztán mint, aki száz éve nálam lakna odasétált a hűtőhöz, kivett belőle egy csokit, és leült a kanapéra.

- Na – bontotta ki a sárga csomagolást -, mi volt olyan fontos, ami nem várhat suliig?

- Először is – kezdtem el sorolni a nyűgöm, nem tántorodtam vissza, hogy megmondjam neki a magamét, és most meg fog hallgatni, ha akarja, ha nem. – Mi az, hogy nem várhat suliig? Mi csak egy sulis barátság vagyunk, akik a szünetben nem is beszélgethetnek vagy valami?! – Már válaszolt volna, de elcsitítottam. Kezében lévő müzli szeletet letette a kanapé előtt lévő dohányzóasztalra, sóhajtott egyet, majd egy komoly arckifejezéssel bólintott. Így akarta tudtomra adni, hogy hajrá, mondjam csak. - Másodszor, nem mondasz el nekem mostanában semmit – néztem rá dühtől forgó szemmel, mire hitetlenkedve rám nézett –, például az is mi? – mutattam a szemöldökébe. – Mikor akartad megosztani velem a tényt, hogy kilöveted? És egyáltalán mikor történt? Ja, igen és ugye nem egyedül voltál ott, amikor történt? Fogadni merek, hogy Jackkel voltál!

- Atya úr isten, Brian! – ordított rám a mondandóm közben. – Mégis miért lettem volna azzal a barommal?

- Ó, most már csak barom? – nevettem fel gunyorosan. – Eddig nem egy kétszínű rohadék volt? Egy köcsög szőke, akit a legjobban utálsz?

- Ha csak azért hívtál át, hogy veszekedj, akkor cső! – Fel akart állni, de nem hagytam, visszarántottam és folytattam a monológom, vagyis csak akartam, helyette inkább lehajtottam a fejem.

- Hogy tehetted ezt velem? – Hangom hisztérikus és síros volt egyszerre.

- Sajnálom – karolt át. Meglepődtem, sajnálja… Ezt a szót még sosem mondta ilyen őszintén, szorosabbra vette az ölelést, aztán percek vagy talán órák telhettek el így, de folytatta. – Igazad van, nem kerestelek, sajnálom, de – mutatott a piercingére – azt akartam, hogy meglepődj, mikor a suliba meglátsz. Nem voltam azzal a szőkével, izé… a… Harry kísért el. Tényleg sajnálom, nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fog esni a dolog.

Felnevettem, nem boldogan, ahelyett egyfajta melankólia volt hallható a hangomban, amit észre is vett, fura módon eltolt magától és érdeklődve pillantott rám.

- Mi a baj? Mármint ezeken kívül.

- Megcsalt veled – csúszott ki alig hallhatóan az ajkaim között ez a két szó.

Ledermedt, akkorra már teljesen elengedet, kis idő elteltével feleszmélt az állapotából, aggódva beletúrt a hajába, miközben ajkába harapott. Kíváncsi voltam a reakciójára, érdeklődve figyeltem minden kis mozdulatát, olyan volt, mintha elgondolkodna valamin. Tarkóját gondterhesen megdörzsölte, azután ugyanazzal a kezével, amivel az előbbi mozdulatsort véghezvitte, az orrát fogta meg. Lecsukta szemét. Olyan fura volt így látni… Végezetül kinyitotta azt, rám nézett, azzal a fürkésző tekintetével. Később meglepett egy kacajjal.

- Sose fogsz nekem megbocsátani, igaz? – Fáradt, hitetlen és gyötrődő hangja volt. Nem válaszoltam neki, nem tudtam, megakadt a hangom. Idegesítő volt, mondani akartam, sokat kell érte harcolnia, meg hasonlók. - Értem. – Állától egészen a homlokáig gyűrte a bőrt, azontúl a hajába is beletúrt komoran, felállt az ülő helyéről. Nem tudom, hogy jól láttam-e, de mintha a szeme sarkában megcsillant volna valami, minden bizonnyal jól, mert ezután fejével a plafont kezdte el pásztázni. Várt, valamire várt, mégpedig arra, hogy nyögjek már ki egy kurva szót is, mivel nem tettem meg, fogta magát és kiment.

Kérdéseink:
1, Hogy tetszett a fejezet?
2, Melyik jelent tetszett a legjobban és miért?
3, Van olyan, ami nem tetszett, miért?
4, Szerintetek Kyle tényleg sajnálja a dolgot?

Tizenegyedik ecsetfonás - Kereső - akció

Sziasztok! ^^

Itt az új fejezet! Reméljük tetszeni fog.

Jó olvasást! 

Ui: Kidleinek köszönjük, hogy szólt, kedd van. :D 

Klye szemszöge:

Hova tűnhetett mégis ez az idióta? Hiszen, nemrégiben még a ruháinkat varrogatta boldogan, akkor meg, mi a fészkes fene történhetett? Bár próbáltam titkolni, azért mégis kíváncsivá tett, vagy inkább aggodalommal töltött el, ki tudja? Magam sem tudom, nem tartottam Harryt a barátomnak, csak egyszerű havernak tekintettem, elvégre nem is volt több annál, ahogy a bandából a többi srác sem.  Örök és egyetlen barátom Brian Hunster. Tényleg, vajon mit csinálhatnak? – gondolkodtam el egy cseppet sétálás közben. Arminnal eljöttünk a partira, hátha volt olyan hülye az a tökkel, fával ütőt nyomorék, hogy elment a buliba. De nem, ennyire nem könnyítette meg a dolgunkat, ugyan akkor mégis, hogy cseszte volna el a drága estémet?! Fogadni mertem volna, hogy direkt csinálta! Amíg Arm körbekérdezősködött, hátha esetleg láthatta valaki, merre távozott Harry, addig én ezerrel hívtam őt és megannyi hangposta üzeneteket hagytam neki. Az üzenet tartalmát nem szeretném nyilvánosságra hozni, ugyanis felesleges volna. Szokásom a ronda, csúnya beszéd, és ez most sem volt másképp. Minden egyes szó, amit hagytam neki, hogy is mondjam? Hmm… Hát nem a legszebb szavak voltak, még az átlagosnál is csúfabbak. De úgy igazából nem nagyon érdekelt, azt sem tudtam egyáltalán miért üzentem neki. Hahó! Az emberek kilencvenkilenc százaléka nem hallgatja le a hangposta fiókját, mert baromság. Nekem például nincs is, ne zargassanak engem akkor is, mikor direkt nem veszem fel.

-  Na, valami infó? – kérdeztem rá, mikor már Armin előttem állt kissé idegesen.

- Semmi – túrt a hajába gondterhesen -, mintha eltűnt volna a föld felszínéről.

- Akkor – sóhajtottam talán feltűnően átlátszóan – nem tehetünk semmit – néztem körbe, mindenki táncolt, szórakozott, énekelték a zenét, ami éppen ment, egyszerűen jól érezték magukat. – Bulizzunk!

Erre a kijelentésemre egy jókora gonosz nézést kaptam az előttem álló fiúcskától. Félre értés ne essék! Én nem ijedtem meg, csak megváltozott a véleményem.

- Jó, akkor keressük az iskola előtt, vagy valamelyik teremben, vagy a bokszban, esetleg a hálószobájába?

- Boksz, szoba lecsekkolva – mondta, majd zsebre dugott kézzel várta, hogy előrukkoljak valami használható tervvel.

Mégis mért én? Ő neki is ugyanannyi energiába kerülne gondolkodnia, mint nekem. Magam alá húztam egy széket a kajás asztaltól, aztán arra ráülve, államat a kezembe véve kezdtem neki a nagy gondolkodásba. Nem sokra jutottam vele, egy normális használható terv sem jutott eszembe. Persze máskor mikor nem kéne, több ezernyi idióta gonosz terv van a fejembe. Pedig akkora már engem is foglalkoztatott a tény, miszerint hol lehet Harry. Elkezdtem simogatni az állam, hátha úgy előjön valami az agyamból. Sajnos nem, sivár üresség volt a fejembe, egy kosza eltévedt gondolat sem járkált arra. Felnéztem haveromra, megkérdeztem ő mire jutott. Felesleges volt, gondolhattam volna, ő sem jutott semmire.

- Nézzünk körül a suli körül – álltam fel és indultam meg a tornaterem kijárata felé.

Mire kiértük a suliból kaptam egy sms-t Briantől, megtalálták a sálas kölköt. Végre! – gondoltam, miközben az üzenetet felmutatva megmutattam a mellettem lévő srácnak. Megörült, eléggé aggódott már barátja iránt, ezt meg is tudom érteni. Én is ugyan így tettem volna az ő helyében, ha az én barátomról lenne szó. De még akkor is, ha csak Eliotról lenne szó. Olyan rég beszéltem már vele, mindig elmenekül, mikor meglát, állandóan bujkál. Nem szívesen gondolom ezt róla, de egy nyuszika, jobban fél szóba elegyedni bárkivel is, mint felvállalni a másságát az egész suli előtt. Ahelyett játssza a magányos farkaskát. Ami eszméletlen aranyosan áll neki – álmodoztam a titkos szerelmem után, közben Armin a kezemnél fogva húzott maga után. Biztos rájött, hogy a mennyekben vagyok.  De hogy ne lettem volna ott? Az én drága szerelmem után epedeztem. Tudtam, nem kéne álmodoznom róla, egyrészt azért mert Brian kisöccse, másrészt viszonzatlan volt az egész. Nem nagyon érdekelt igazából, hogy viszont szeret-e, egy dolog érdekelt, kiegyensúlyozott életem legyen. Boldog akartam mindig is lenni, nem akartam a többi tinihez hasonlóan összekuporodva egy sarokban depizni. Nem, azt soha. Épp emiatt a dolog miatt piszkálok úgymond mindenkit. Hehe, az okoz örömöt, így legalább én nem sérülök. Armin még mindig maga után ráncigált egészen a rajzteremig, odabent volt az elveszet fiúk egyike. Alias sálas kölök. Lehajtott fejjel egy padban szomorkodott.

- Mi baja? – kérdeztem Blainet, nem akartam a másik két ürgét megkérdezni, olyan fura hangulat telepedett közéjük.

- Dobta a barátnője.

Végre valahára! Úgy, de úgy utáltam azt a lányt. És ezért lenne szomorú? Ilyenért igazán felesleges búslakodni – vigyorodtam el szélesen, majd mellé állva háton csaptam.

- Ezek szerint ünnepelnünk kell, leszállt rólad az a rinyagép, hát nem klassz? – Tudtam, hogy neki nem az, de azért megpróbáltam, hátha ettől valamennyire elmosolyodik.

- Lehetne egyszer az életben, hogy valaki iránt együttérzést mutatsz? – förmedt rám Brian, mérgesnek tűnt, igazán sajnálta szegény gyereket. Chh… A nagy szíve lesz a veszte.

- Jó – vágtam vissza azonnal direkt hisztérikus hangon, aztán Harry mellé húztam egy széket, ahogy előttem már a többi fiú is és próbáltam vigasztalgatni. – Majd lesz egy másik, nem érdemelt meg téged. – Monoton, unott hangon mondtam, mire a társaságunk leghülyébb embere, Blaine felnevetett. Ránéztem és nem bírtam tovább, én is követtem a tettét.

- Ne aggódj, sok bulla van még a tengerben. – Letörölte szeme sarkából a könnyet, nem a szomorú fiúnak mondta, helyette nekem papolt továbbra is külön fajta közhelyeket.  Szóba hozta, ha esetleg nem találna senkit, akkor se essen pánikba, mert amennyi pénze van, biztos talál magának egy olyan bukszát, aki kellő pénz érdekében eljátssza az élettársát. Na, jó, ez azért kissé durva volt, de nekem tetszett. Mindig is bírtam ezt a gyereket, mindig mindent elviccelt és a legkomolyabb helyzetekből kész cirkuszokat alkotott. De valamiért a többi fiú szerint nem poénosak a viccei. Tehát akkor nekem pocsék humorom lenne, ha szerintem igenis vicces? Egyszer csak Harry is elmosolyodott az egyik idétlen viccén, felállt a székből, végignézett a bandán, majd elérzékenyülve neki kezdett a nyalizásnak.

- Köszönöm fiúk, sokat jelent nekem, hogy mind itt vagytok, és hogy próbáltok felvidítani, de az egyik pillanatról a másikra nem megy. Szerettem, nagyon is, sőt lehet, hogy még most is szeretem, időre van szükségem. Örülök, hogy azt mondtátok, bármikor lehet új barátnőm, de az azért mégsem ugyanolyan. Még egyszer megismétlem, időre van szükségem, sok időre. Mert, ha már most elkezdenék új lányokkal randizgatni, akkor állandóan a volt szerelmem jutna az eszembe. Például, vele is sétálgattam anno, ő is pont a puncsos fagylaltot szerette, vagy éppen azt, hogy imádott vásárolni, ahogy én is. Sajnálom srácok, fel kell dolgoznom a történteket.

Mindannyian csendben végig hallgattuk. Nem tudom kinek mi járt éppenséggel a fejében, de nekem sok minden. Először is, mi az, hogy köszönöm fiúk? Már nem azért, de rajtam és Blainen kívül más nem beszélt, ők csak simogatták a hátát és zsepit nyújtottak neki. Másodszor, időre van szüksége? Ugyan, tudja, kinek adja be a rizsáját, nem hiszem el, hogy ennyire drámaian túlzott. Biztos voltam benne, hogyha már most találna magának valami jöttment csajszit, már szerelmes is lett volna. És ezt be is bizonyítom – gondoltam, miközben megengedtem magamnak egy alig látható lusta mosolyt. Nem kell itt drámázni. Tudtam is, hogy kivel fogom összehozni. Sharlotte-tal. Tökéletes időzítés volt, hiszen a csajt is pár hete dobták, akkora már túllépet azon a köcsögön és várja az ő drága, szőke hercegét. Az a srác sem volt normális, egyszer összefutottam velük egy kávézóban, nem azt mondom, bunkó lett volna, sőt elég kedves, de már túlságosan is, ilyen műmájer. Őt is utáltam, ha jobban belegondoltam az emberek kilencvenöt százalékát utáltam, de hát meg is érdemlik. Idegesítő nyomi mind, egytől-egyig.

Miután a fiúk indultak vissza a partira, Jacket kissé visszahúzva jeleztem neki, hogy maradjon egy kicsit. Megállt, és kérdőn rám nézve várt.

- Mi ez a fura hangulat közted és Bri között? – suttogtam, mert Armin már visszakiáltott, hogy induljunk meg mi is. – Tettél vele valamit? Letapiztad?

- Mi? – értetlenkedett. – Nem! Olyat nem teszek – fordította el a tekintetét -, csak egyszerűen beszélgettünk.

- Hmm, szóval beszélgettetek? – Felvont szemöldökkel és vigyorogva rá pillantottam, majd egy hihetetlen, ne szórakozz velem után ráparancsoltam, mondja el az igazat. Jó, baromság azt hinni, hogy egy tőled fél fejjel magasabb srác majd beijed, de akkor is! Reménykedni szabad.

- Hagyjál már – indult meg a szőke fejével a fiúk után -, semmi közöd hozzá – állt meg. – De azért vicces, ahogy féltékenykedsz.

Mit csinálok?! Nem féltékenykedtem, főleg nem rá, undorító már magában a gondolat is. Miattam letapizhatja Briant, de akkor én magam töröm el a kezét. Chh… Még, hogy féltékeny, pont én, a nagy Klye. Ne szórakozzon már, egyáltalán nem érdekel, mit csinál, sőt az sem izgat, ha fiúkkal járogat. Valamit nagyon félre értett.

- Ne álmodozz! – mentem el mellette vigyorogva. – Ha féltékeny is lennék, akkor is esetleg Brian miatt, tudod – toltam ki a nyelvem rá –, ő a mindenem.

Ezzel otthagyva őt előre futottam, hátulról ráugrottam az említett személy hátára, majd leszálltam róla és tovább sétáltunk úgy, hogy a vállánál átkaroltam.

Kérdéseink: 

1, Mi a véleményetek a fejezetről?

2, Mit vársz, mi lesz a következőben?

3, Szerintetek Harry és Sharlotte össze fog jönni?

4, Szerintetek gond, ha nem mindegyik fejezetben Brian és Kyle kapcsolatát írjuk le? Így kissé unalmas?

Tizedik ecsetvonás - Gyökér

Sziasztok! ^^

Hát elérkezett a kedd, a VMÉ új fejezetének időpontja és egyben az iskola kezdete :D
Előre is megnyugtatok mindenkit, nem tanítani jöttem hozzátok, csupán a tizedik fejezetet hoztam nektek.
Olvassátok szeretettel és várjuk az első napos sztorikat kommentben :)

Üdv:Kuti

Brian szemszöge:

 Már egy hete, hogy szakítottunk, és meg kell, mondjam, barátilag sokkal jobbak vagyunk, mint amilyenek szerelmesen voltunk. És ez Klye-ra is igaz, azóta a nap óta nem láttam morcosnak, többet lógunk együtt, sőt az sem zavarta, ha hármasban loptuk a napot. Szerintem megbékülhetett volt szerelmemmel, mivel bármennyire is furcsa nekem, szoktak együtt nevetgélni. Ami nem rossz dolog, örülök, hogy minden jó, ha a vége jó. Ebben az eltelt hét napban arra is rájöttem, még mindig szerelmes vagyok a barátomba. Hülyeség, tudom, sose fogja viszonozni, de attól még élvezet szeretni. Még, ha nem is érhetek hozzá, akkor is. Már majdnem elaludtam az ágyon, mikor Eliot lépett be a szobába. Csak elköszönni jött, ma van az őszi szünet utolsó napja, és mivel a tanításnak a rövidítés miatt már vége, ő haza megy. Én is mentem volna vele, de a helyzet az, hogy holnap Halloween, szóval buli. Amire a srácok mindenképpen el akarnak menni, hiába csak egy óra múlva derül ki, hogy ki nyerte a diri által rendezett rajzversenyt, ami azt dönti el, melyik diák határozza meg a bál témáját. Nem jelentkeztem, Mr. Chaster szerint az nem volna fair. Inkább az igazságtalanság, hogy engem nem kezel egyelő félként a többi diákkal.

– Rendben, elkísérlek a buszmegállóig, jó? – kérdeztem mosolyogva. Bólintott, vettem fel egy pulcsit, cipőt, és már indultunk is.

 Megfogtam a bőröndjét, én vittem neki, nehogy megerőltesse magát a picikém. Végén azok az aranykezek tönkre mennek. Ezt persze örömmel fogadta, hogy nem kell cipekednie, ezért fülig érő vigyorral adott nekem egy puszit köszönet képen. Ez nekem elég is volt, hiszen imádtam a kis buksiját, így kicsit bántam, hogy ő hamarabb ment haza. A buszmegállóba hamar kiértünk, de nagy meglepetésemre Ian és a csürhéje ott csöveztek. Öcsém a bőröndje tetejére ült, és úgy várta a buszt. Ám én egy pillanatra sem tudtam levenni az idegesítő nagyképűkről a tekintetem; érdekes volt a téma.

– Mark nyeri – vigyorgott Ian a maga csábító mosolyával.

– Honnan veszed, hogy nem Mr. Tökély? – kérdezte a szőke, aki harmadik lett körzetin. Aha, témánál vagyunk.

 – Brian? – Vigyora gúnyosabb volt, mint valaha. – Ő nem indulhatott. – Ezek szerint már körbe járt a hír... ch, örüljenek, lehet egy kis siker élményük.

 – Hogyhogy? – értetlenkedett, ha jól emlékszem, Chad. A szívtipró beletúrt jól vágott hajába, barna szeme furán megcsillant, és a mozdulatsort követte egy harminckét fogas mosoly. Utálom ezt a pisist... Olyan sokat hisz magáról! Bárcsak Kyle egyszer képen törölné. – Tudod, Mr. Chasterrel jó viszonyt ápolok. – Erre a kijelentésére azt hittem majd' felrobbanok, mivel akárhogyan is értelmezem, ez túrt ki a versenyből. Ch! Ennyire fél?! De megverném.

– És Eliot? Ő is simán nyerhet – emlékeztette barátját a szöszi. Az már belekezdett volna valami picsás nevetésbe, de testvérem telefonját bütykölve megszólalt. Ami csoda, de na!

– Nem jelentkezem amatőr versenyekre. – Szokásos nem törődöm hanglejtése volt, egy pillanatra sem nézett fel, csak bele kellett szólnia, mivel hallotta a nevét. Az én öcsém, annyira büszke vagyok!

– Gyökér... – morogta Chaster. – Chady egy milliószor tehetségesebb nálad.

– Ugyan – nevetett zavartan a mellírfejű. Ez az, mondd, hogy nem igaz, mert nem az. Te egy nulla vagy!

 – Nekem itt a buszom – állt fel Eliot a bőröndjéről, megfogta azt, de még utoljára megszólalt. – De egyébként nem mozgat. Nyertem, nyerek és nyerni is fogok – mondta inkább nekem, mint azoknak a barmoknak, majd a busz meg is érkezett, és felszállt rá. Jegyet váltott, nem sokkal később pedig tovább is gurult a járgány.

A nagyképű majom sokáig nézett utána, mintha csak gondolkozna. Barna íriszeit a koszos, fehér buszra szegezte, mely már ki is kanyarodott az utcából. Szemében furcsa fény tükrözött, amolyan szomorúságféle. Barna bőrkabátjába bújtatott keze combja mellett lógtak, lazán, lábait kis terpeszben hagyta. Talán, ha nem időzök el rajta, észre se veszem, hiszen alig pár perc elteltével magába szippantott egy mély levegőt, jobban magára húzta a cipzárját, és mondta a haverjainak, hogy lépjenek. Kicsit furcsa érzés kerített magába. Ott álltam, egyes egyedül, egy szál pulcsiban, és úgy éreztem, valamit elfelejtettem. Valami nagyon fontosat...

– Minden értéket vegyen elő, különben addig erőszakolom, míg aranytömbök nem potyognak a seggéből – takarta le hirtelen valaki a szemem, így teljes sötétségbe borítva engem. A hang  ismerős volt, érezhető volt a lejtésen, hogy vigyorog, azt is, hogy ezen már napok óta agyalt. Ám legyen, belemegyek a játékba.

 – Kérem, tegye meg! Kanos vagyok már harminc éve – válaszoltam túlzott vággyal a hangomban. Édesen felkuncogott, közelebb lépett hozzám, úgy, hogy mellkasa a hátamnak feszült, majd a fülembe súgta, hogy: akarlak. – Akkor tégy magadévá – mondtam vigyorogva.

 – Gyökér – engedett el, így a sejtésem beigazolódott, hogy a támadóm Kyle volt.

Haja elől kicsit megnőtt, arca kissé borostás volt, barna szeme sarkában pedig ott díszelegtek azok a döglesztően aranyos nevető ráncai. Arcán az a szokásos pimasz mosoly terült el, amit általában akkor mutat a népnek, ha éppen engem szívat vagy csesztet. Legalábbis szerinte, én imádom, amikor próbál szekálni, addig is velem törődik, velem beszél.

 – Ah, te vagy az? – játszottam, hogy csalódott vagyok. – Azt hittem, valami jó pasi, aki elvisz, aztán dugunk egy jót, de nem... – sóhajtottam, de alig bírtam ki, hogy ne nevessek.

 Barátom ördögien nevetni kezdett, amivel jól meg is lepett. Nem ezt a reakciót vártam.

– Vigyázz, Hunster, nem tudhatod, kinek a szervezetébe fecskendeztem bele az új nemi betegséget: Kyle-ciót – hahotázott, akár egy őrült.

– Mármint erekció? – vontam fel a szemöldököm. Megrázta a fejét, bizton állította, hogy az Kyle-ció. Ám, ahogy akarod, haver, ha téged a kreált betegséged boldoggá tesz. Végül elhittem neki, és megnyugtattam, hogy ezek után papnak állok. Erre krontázott, hogy minden pap meleg, de inkább hagytam. Nem normális szegény, nem tehet róla. Ezután visszamentünk az iskolába, ahol már mindenki izgatottan várta a verseny eredményhirdetést. Ch, felesleges, semmi tehetség nem indult. Tudom, kissé bunkó vagyok, de csak az igazat mondom. Egy osztálytársam, se barátom nem indult, csak pisisek, akik semmihez se értenek. Ah, mihaszna alja nép, Chasterrel az élen!

– Akkor! – kiáltotta el magát az igazgató, a mi bokszunkra felállva. A népe felé fordult, csillogó szemmel várták az eredményt. – Aki idén megszabja a Helloween témáját nem más, mint Martin Call!

Ki ez? Ismét ez a név. Hm, mintha már valahol hallottam volna. De hol? Call... Call... – gondolkodtam nagyban, miközben a fiú a diri mellé állt és bejelentette a témát, amit sajna nem hallottam. A bejelentést követően Ian egyből térdre borult, siránkozva.

 – Azt hittem, te valami jó témát találsz ki – nyafogott gőzerővel. Pfff, igen, lányok, ez a lovagotok. – Mint például a rock and roll. - Erre mindenki felvont szemöldökkel nézett rá, hiszen senki nem nézte volna ezt ki belőle.

– Komolyan? – nevetett fel mellettem Kyle.

– Most miért? Az is egy művészet – állt fel vállat vonva, majd elhagyta a terepet. Hehe, tuti zavarba jött. Pár lány utána szaladt, bizonyára dugni akartak. Egyébként gondolkoztam ezen. Hogyan bír ahhoz a majomhoz valaki hozzá érni?! Jó, lehet, kicsit előítéletes vagyok, de nem olyan jó pasi, na. Barátom felé fordultam, aki már nagyban mesélte, hogy a téma tökhülyeség: ókori művészet. Azon agyalt mellettem, hogyan is találhatna valami kis kaput, végül Forma1-es versenyzőnek öltözik, miután nem mentem abba bele, hogy sziámi ikrek legyünk.

– Te minek öltözöl? – érkezett mellénk exem.

Direkt mellém állt, mai napig bizton állítja, ő engem szeret, Kyle csak a haverja, és így akarja bizonyítani. De nem érti, hogy teljesen felesleges - sajnos -, mert akárhogyan akarok abból az Isten verte, nyomorék, köcsögből nem tudok ki szeretni. Sőt... utóbbi időkben egyre édesebb lett – haraptam be az alsó ajkam.

– Szerintem rendőrnek – válaszoltam némi gondolkodás után. Felesleges volt témát megadni, senki nem ahhoz fog öltözni. – Te?

– Nem tudom, majd még kitalálom – vonta meg a vállat, a tekintete Kyle-on állapodott meg. Furcsa láng csattant fel a szemébe, nadrágja, mintha kicsit szűkebbé vált volna az ágyéka körül. Khmmm...khm... itt valaki kanos. Egy pár percig még elbámultam növekedő dudorját, de később kezdett kellemetlenné válni a helyzet, ezért gyakorlásra hivatkozva elhúztam onnan barátomat. Természetesen nem gyakoroltunk, ruhát kerestünk, amiket átpasszolva Harry-nek tökéletes jelmezeket kaptunk. Bírom a hülyét, remekül varr, a festőtehetsége sem nulla. Hm, szemmel kell tartanom. A kis sálas gyerek pont méretre szabta nekem a rendőr ruhát, bár, hogy szexi legyek a mellkasomon kicsit a kék ing megfeszült, ahogyan a fekete nadrágom fenekemnél és kissé a középsőmnél is. Valamint kaptam egy inghez való kékes-feketés rendőrkalapot, egy gumibotot, és egy fekete cipőt. Ohohoh, nagyon király lettem!

- Dögös lettél – jött oda hozzám Kyle. Ő neki piros-fehér, kezeslábas, Forma1-es ruhája volt. Hogy hogyan hozta ezt neki össze Harry, azt nem tudom, de nagyon faszán mutatott rajta. Bókjára kicsit zavarba jöttem, hiszen bármiféle problémám akadna az alsó tagrészemmel, ő egyből kiszúrná. Meg azt mondta, dögös vagyok – pirultam el halványan. Basszus, úgy viselkedem, akár valami szűz kislány.

– Te sem panaszkodhatsz. Kár, hogy mégsem raboltál el, hogy a játékszered legyek. Talán élveztem is volna – sóhajtottam feltűnően csalódottan. Elvigyorodott, odajött hozzám, megragadta a gumibotom, és úgy rántott magához incselkedve.

 – Bébi, nem kell, elraboljalak. Te jössz magadtól is – rántott jobban magához, úgy, hogy testünk szinte mindenhol összeért. Zavartan vigyorogni kezdtem, mélyen a szemébe néztem, ezzel is mutatva, engem nem félemlít meg.

– Ha tudod, akkor mire vársz? – kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon. Látszott rajta, hogy gondolkodik, erre mit is volna jó mondania. Beharapta a szája sarkát, aztán nevetgélve elengedett.

– Gyökér – nézett rám hitetlenül.

Én csak tehetetlenül vonogattam a vállam; attól, hogy pimaszkodtam, szekálódtam, még mindig szerelmes vagyok belé. És szerintem ezt ő is kezdheti érezni, hiszen amikor a hülyülés olyan pontjához érünk, mindig leráz egy gyökérrel. Lehetséges, túlságosan is nyomulok rá, akaratom ellenére. Az istenit! Már meg sem tudom mondani, mióta dobban hatalmasat a jelenlététől a szívem. Jó, nem is akarom tudni, mert csak azon törném a fejem, hogy még ennyi idő után is csak a friendzone-ban vagyunk. Pff, túl sok az MTV – ráztam meg képzeletben a fejem. Ezután a srácok csörtettek be a szobánkba, mivel a buli már ment, és Harry eltűnt! Barátommal nem akartuk elhinni, az az idióta mégis merre lehet?! Armin hívogatni próbálta, Blane erőteljesen SMS-ekkel bombázta, de az egyikre sem reagált. Mi baja lehet? Neki is most kell eltűnnie!

– Váljuk kétfelé – tanácsolta a nemrégiben megérkezett volt szerelmem. Hm, nem is rossz ötlet, meg kéne találnunk.

– Oké – adta meg magát Kyle, hisz eddig életjelet sem mutatott. Állítása szerint, neki nem haverja Harry, csak elviseli. Pff, na persze! – Akkor én leszek Arminnal, ti hárman meg menjetek együtt. Tudjátok, Blane eléggé beszámíthatatlan. – Igaza volt, ha mi ketten mentünk volna, és ők hárman, akkor nem tudom mi sült volna ki belőle. Blane csak egyetértően bólogatott, mire én és Jack kézen ragadtuk és inkább elmentünk onnan. Keressük meg a hülyét, már aggódom érte. Az iskolában kezdtük a keresést, ami nagyon ijesztő volt, de nagyon! Sötét volt, kihalt, mint a horror filmekben. Egymás mellett sétáltunk, én középen, ők a két oldalamon. Blane kopasz sapkát viselt, egy üvegszemmel, fehér köténnyel és fura szakállal. Állítása szerint őrült tudósnak is kell lennie valakinek.

– Utálom Kyle-t – csúszott ki a szöszi ajkain, a hatalmas csend után, ami egy ideje letelepedett hármunk közé.

– Haver, ez most hogy jött ide? – értetlenkedett a kopaszka mellettem. Én sem értetem a hirtelen témát, de nem szerettem volna firtatni, hiszen ha baja van, hadd mondja.

– Ezen gondolkodtam – sóhajtott fel.

 – Kyle-on? – futott össze a szemöldököm. Elpirult, lesütötte a szemét, és bólintott.

Ne már! Tudtam, tudtam, tudtaaaam! Belé szerelmes...

– Miért?! – bukott ki végül belőlem. Annyira fájt, vagy nem is. Inkább csak pocsékol esett, mivel a szerelmem is ugyanazt csinálta velem, mint én vele.

 – Brian, kérlek, ne – nézett rám szomorúan, kérlelően. Hiába a két szép szeme, én most mindent tudni akartam. Mindent!

 – Milyen drámai – nézett minket csillogó szemmel az őrült tudós. Csak lelegyintettem, megálltam egy pillanatra, mire ők ketten is, és remegő hangom megkérdeztem, szereti- e. Nem szeretheti, Kyle csak az enyém! A haja, a mosolya, a hangja, a stílusa, a szeme, a karja, azok a lábak, az, ahogy kiejti a nevem, a tehetsége, humora, kedvessége, teljes egészben. Nincs vita, ő az enyém, és nem. Még a jó sörényű pacinak sem hagyom, hogy elvegye tőlem, soha. Ha kell, meg is ölöm, hiszen nem csak a szappanoperákban lehet ilyet csinálni.

– Igen... – válaszolta lesütött szemmel. Tudta, hogy bűnös, ezért nem mert rám pillantani sem. Vétkezett, belészeretett, fel kell akasztani! Jó, egy idióta vagyok. Én is ugyanúgy szerelmes vagyok Kyle-ba, még mindig megőrjít pusztán a jelenléte. Azt hiszem, nem tehetünk róla, ez a szerelem.

– Én is... – bukott ki belőlem akaratlanul is.

– Hohoho, lő és gól! – szekálódott ebben a komoly helyzetben is Blane. Gyilkos tekintettel kaptam felé a fejem, erre persze egyből elkussolt, talán megérezte, ezt nem most kéne.

– Ch, tudom – túrt bele a hajába –, kezdetektől. Szinte a homlokodra van írva. – Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor valami háború készülne kitörni, de nem, ő egy kedves mosolyt eresztett meg. Egy olyan mosolyt, mely nekem sosem lesz, mert ronda vagyok, szerencsétlen, és az a barom emiatt biztos nem vesz észre. Ezt a kijelentését fel sem vettem, felesleges lett volna, hiszen mindketten tudtuk, ez így igaz.

 – De miért?! – értetlenkedtem továbbra is; magas volt nekem, hogy rajtam kívül miért tartják vonzónak. Sóhajtott egyet, az ujjat kezdte tördelni; zavarban volt. Szegényem, biztos nem könnyű neki elmondania, hogy miébe szeretett bele. Vagy talán ő sem tudja.

– Bevallom, nem tudom. Kissé vékony, mégis erős, mindig szemét, mégis kedves, a haja száraz, mégis imádom tapintani. Szemei szikrákat szórnak, ámde majd' elolvadok tőlük. Hangja férfias, de nem annyira, csak épp úgy, hogy én beleborzongjak, ha a nevemet mondja. Modora neveletlen, de mégis édes... És nem tudom, miért, de ezekért szeretem – mondta el a monológját. Fátyolos tekintettel rám mosolygott, mintha valaki ott belül sírna. – És... és nem tehetek róla, belézúgtam, imádom minden kis porcikáját, még azt is, ahogyan feláll vagy ellenkező esetben, leül. Szeretem, Brian, és ez ellen egyikünk sem tehet semmit – ingatta meg a fejét.

Mindent úgy mondott, mint aki már mindenbe beletörődött, mégis ha tehetné sírna, sipákolna, csapkodna, leszúrná magát, csakhogy ez ne így legyen, de mégis, egyet kell értenem. Kyle-ba a hibái miatt lehet beleszeretni, abba, hogy akaratlanul is törődik az emberrel, és hogy tökéletesnek tűnik, mégis tele van sebekkel. Kyle ilyen, ennyire egyszerű, azonban nagyon bonyolult. Pont, ahogyan a szerelem is.  Fájdalmad, keserű, szívszorító érzés, ámde van benne valami, amely feladhatatlanná és csodaszéppé teszi. Lehet, ezt a valamit Kyle-nak hívják...

– Haver, ez gyönyörű volt – törölte le a könnyeit Blaine. – Kitalálom! Shakespeare! – kezdett tippelgetni, hogy vajon melyik költőtől idézett az előbb a szöszi. Jack felnevetett, majd megrázta a fejét. Igaza van, ez a dokika nagyon gyökér.

– Nem, ez Jack Herold volt – vigyorgott, majd közelebb lépett hozzám. – Sajnálom, én tényleg szerettelek, de... – kicsit hezitált, de végül kibökte. – Megcsaltalak vele.

 A szemem teljesen elkerekedett, szám elnyílt; nem hittem a fülemnek. Teljesen lemerevedtem, szinte a vér is megállt bennem folyni. Kyle és Jack... Basszus, hogyan!? És miért?! És... és...

– Hogy a faszba?! – akadtam ki teljesen, de még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgokat.

 – Nyugi – emelte fel védekezően a kezét. – Mindent el fogok mondani... – mondta sóhajtva. Fortyogtam belülről, majd' felrobbantam. A szőkének nagyon jó mesét kell beadnia, hogy ne szúrjam le!

Kérdéseink:

1. Mit gondoltok Jack "érzéseiről"?

2. Külső szemlélőként mi a véleményetek Ianről?

3. Szerintetek hova és mért tűnt el Harry?

4. Melyiket vártátok jobban? 10.fejezetet vagy a sulit? 

5. Mit vártok a következő fejezettől?