2015. október 20., kedd

Tizenhatodik ecsetvonás – Mikulás

Brian szemszöge

Suzzy továbbra sem volt hajlandó leszállni rólam. Sőt! Inkább egyre jobban csak ölelgetett meg 
nyávogott. Ah... Utálom a rokonaim! 
Ettől eltekintve folytattam a zenét, hiszen imádok zongorázni. Ahogy másodperc tört része alatt 
leütök az ujjaimmal egy-egy billentyűt, ezzel gyönyörű dallamokat varázsolva a légtérbe. Igaz, 
olyan igen jól nem tudok játszani, mint festeni, de azért az itthoniak szeretik hallgatni, főleg
az Örömódát. Hát, persze, azt tudom a legjobban. 

– Taníts meg engem is! – kérlelt nagy, kék szemekkel az unokatestvérem. Megráztam a fejem, majd  
leráztam magamról. Ezt nem lehet megtanítani, ehhez születni kell. Ahogy minden máshoz is. Heh, 
ez vicces. Ilyenkor szólna be Kyle, hogy ne játsszam a nagy bölcset. Apropó, Kyle... Annyira egy
balfasz vagyok! Ott volt az alkalom, hogy végre valóra válljon a két éve dédelgetett álmom, 
erre én beijedtem, és mindenféle hülyeséget találtam ki, hogy ne kelljen randiznunk... Elsőszámú
hülye gyerek vagyok! Bizonyára nem is érdekli, mivel azóta nem is keresett. Pff, méghogy 
megkéne próbálnunk! Mondja az, aki cseszett rám egy éven keresztül, majd szépen a pasimmal 
kezdett kapcsolatot a hátam mögött. Igen, szerintem is ő a legjobb barátom. Vagyis... Nem is 
tudom igazából, minek is nevezzem. Olyan barátság extrákkal. Vagy inkább az sem, hiszen semmi 
olyan nem történt köztünk. Attól félek, ez a dolog még mindig csak az én oldalamról igaz. Ő csak
el akarja felejteni Eliotot – pillantottam a kanapén üldögélő öcsémre. Susan mellette lézengett,
miközben a kis drágám nagyban magyarázott neki. Nem volt valami bőbeszédű, de ez a lány még 
belőle is kihozta a legrosszabbat. Akárhányszor a mi kis unokatesónk itt töltötte drága 
hétvégéjét, annyiszor verekedtek vagy vesztek össze. Nem csodálom, Eliot szeret piszkálódni, és 
a fiatalabb egyed pedig nem hagyja magát. Általában vicces jelenetek születnek a kettejük 
beszélgetéseikből. Hm, talán picikémhez mégis csak a lányok illenek. 

– Öcsi, átlépek Jackhez, jó? – álltam fel a hangszertől. Csak bólintott, és sajna több figyelmet
most nem érdemeltem az életében. Már előre félek, hogy mi lesz velem, ha valódi, komoly 
párkapcsolata lesz – húztam fel a bakancsom, téli kabátom, majd indultam is a buszra. Jackly 
bébi csak pár kilométerrel lakott arrébb, aminek köszönhetően sűrűn mentek arra buszok. Igazából
Kyle közelebb lakott, de most valahogy szégyelltem volna hozzá átmenni. Talán feszült lett 
volna a hangulat is. 

A busz meg is érkezett, jegyet váltottam, továbbá helyet foglaltam az első üléseken. Kényelmesek
voltak, az ablak azonban annál piszkosabb, ezért nagyon nem is tudtam figyelni a tájat. 

* * * 

– Kijaaaz?! – nyitott kómásan ajtót. Szőke, csillogó tincsei összevissza álltak, szép, kék 
szemében még ott bújkált az álmosság manója, és a jobb orcájához volt tapadva egy párizsi 
szelet. Ruházatául egy piros bokszer szolgált, melyen komolyan látszott, hogy most kelt. Van egy
 olyan tippem, hogy múlt éjjel ő részt vett Sharlotte buliján, és most kemény másnapos.

– Jaj, te – szedtem le róla fintorodva az ételt, majd háziasan beljebb mentem. Ha jól tudom, a 
szüleivel él együtt. Nem is értem, hogy az anyja, hogyan engedhet meg neki ilyen szintű ivást. 
Undorító! Bűzlik az alkohol szagtól. 

– Mondd gyorsan! – vett fel a földről egy fekete mackó nadrágot, aztán az asztalról elvett 
szívarra gyújtott. Nem is tudtam, hogy ilyen keményen nyomja a dohányt. Pláne azt sem tudtam, 
hogy dohányzik. – Hajrá – ült le az egyik székre. Helyet foglaltam vele szembe, és így kezdtünk 
szemezni. A nappali hamar megtelt füsttel, nem is csodálom, hogy a fehér falak lassan sárgulnak 
már. Az étkező asztal egy sima négy személyes körasztal volt - ott ültünk - kanapét nem nagyon 
láttam, csupán egy hosszú szekrényt teli dísztárgyakkal. És ekkora egy kupreált! Nem hiszem el, 
hogy nem képes takarítani.

– Szóval milyen volt a buli? – kérdeztem rá se nézve, inkább az asztalon lévő morzsaszemet 
kezdtem pöckölgetni. Ő maga mellé húzott egy hamust, beletette a szívart, majd egy jókora füst 
mennyiséget az arcomba fújt. Erős köhögésbe kezdtem; ez nem csak fullasztó, hanem rohadt büdös 
is. 

– Durva – kúszott perverz vigyor a képére. Jó, oké, mindent értek, Szőke Démon, nem kell 
ragozni, köszönöm! 

– Kivel? – sóhajtottam fel, mire csak felnevetett, de választ nem adott. Ezek szerint nem 
tartozik rám. 

– Neked milyen volt a randi? – kérdezett rá a lényegre. Talált süllyedt! Honnan tudja 
egyáltalán? Öhm... Kyle! Minden bizonnyal mai napig összejárnak. Hogy így, hogy úgy... 

– Nem voltunk... – makogtam lesütött szemmel. Jackből kinézem, ahogy most egy kárörvendő mosoly 
tündököl azon a cuki kis pofiján. 

– Miért? – Hangja boldog volt, túl boldog. Rápillantottam, a dohány ismét a szájából lógott. 
Ahj, vajon akkor is szívta, amikor vele voltam? Fúj, ez túlontúl büdös.

– Basszus, füves, vagy mi? – fogtam be az orromat. Annyira undorító ez a szag... Alkohol és... 
És nem tudom. 

– Dehogy – nyomta el gyorsan, nehogy ilyeneket feltételezzek róla. – Amúgy meg, te vagy a téma, 
nem én – trappolt ki a konyhába. Hangos csörömpölések hallatszottak, illetve egy káromkodás, 
aztán két pohár és egy Brandy kíséretében visszatért hozzám. 

– Nem ittál eleget tegnap? – ingattam meg a fejem. Tiszta szánalom. Ha elkezdi, hetekig nem 
tudja abbahagyni. Alkalmi alkoholista... Nemet intett a fejével, majd töltött minkettőnknek. 
– Köszi, de én most nem iszom – tiltakoztam.

– Ám legyen – vont vállat, miközben saját maga kis poharát megfogta és a szájához emelte. A 
barnás, sőt inkább arany színű lötty csak félig terítette meg a poharat, de ettől nézett ki 
tökéletesnek. Túl tökéletesnek. A-a, Brian, nem ihatsz! – Na lökd, mi a fasz van? – kérdezte 
Kyle stílusában. Valahogy így nem volt minden okés. Ő nem Jack volt. Ő nem az én Jakcly-m volt. 
Valahol eltűnt idő közben, valahol elhagytam... Ki ez? 

– Haver, minden rendben van? Biztos inni akarsz még? – kérdőjeleztem meg tette helyességét. 
Böfögött egyet, aztán nevetgélni kezdet. Azt hiszem, részeg. 

– Jaj, Hunster, ne oszd annyira az észt! Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy azért jöttél 
mert panaszkodni szeretnél Kyle-ra, de szólok – dőlt kicsit előre. Nyelt egyet, szemei vörösek 
voltak, alattuk fekete karikák rajzolódtak ki. – Meguntam szamár lenni, jó? Hadd legyek végre 
ló – egyenesedett vissza, majd újra rágyújtott. Attól félek, nem értem, mit akar ezzel mondani. 
Sőt, nem is hiszem, hogy adnom kéne rá, mivel hát nincs magánál, de akkor is. Úgy érzem, valami 
nyomja a lelkét régóta, csak nem szeretné elmondani. Sajnos mindig is ez volt vele a baj. Ő 
szívesen segített másnak, de ő még esélyt sem adott arra, hogy esetleg fordítva legyenek a 
dolgok. Nem, azt a becsülete nem engedte volna. 

– Jack, biztos minden oké? – kezdtem méregetni. Sóhajtva bólintott, aztán beterelt a szobába. 
Ott harapófogóval, de végül kiszedte belőlem, hogy mi a bú bánatért toltam felé a képem. Mivel 
féltem egy kapcsolattól. Nem is akármilyentől, egy meleg párkapcsolattól. De nem is az a gondom,
hogy férfivel lennék, hanem, hogy Kyle-jal. Ki lesz így a legjobb barátom? Mi több! Ki lesz 
nekem Kyle? Ahj, csessze már meg a sarki kurva! Akarom, de rohadtul, mert áh, de... Azt hiszem, 
értem, hogy miért bolond minden agytúrkász. Rengeteg ember az ő vállukra nyomja rá a gondjait. 

– Annyira egy nyomorék vagy – fordult oldalra. Én az ágyán ültem, ő elfeküdt és az ölem 
használta párnának. – Egy ilyen pasitól félni – ingatta a fejét. Tudtam, hogy nem éppen a 
legjobb emberrel beszélem meg a dolgokat, de nem tehettem mást. Ő értett meg legjobban 
érzelmileg és gondolkodásilag, mivel hát jártunk! 

– Légy a legjobb barátom. Akkor nen fogok tartani Kyle-tól. – Bólintott, befelé fordult, 
hasamhoz bújt. Mint valami kisgyerek, egyem meg. Selyemből készült haját kezdtem simogatni. Túl 
hívogató volt számomra, na... 

– Beszéljétek meg – ült fel, majd a telefonjáért nyúlt. Hevesen tiltakozni kezdtem. Nem azért 
jöttem idáig, csupán ki akartam önteni a szívem. Ahj, már, Jack! Még egy ideig magyaráztam neki 
a nagy semmiről, aztán kijelentette, hogy a félistennek küldött egy üzenetet, hogy jöjjön át 
hozzá.

– Te meg vagy húzatva! – kiáltottam rá. Ő csak nevetett, túl jó kedve lett neki. Szőke Démon, 
légy átkozott, légy átkozott! Jaj, mit tegyek?! - idegeskedtem. Természetessn Jacken semmi 
változást nem véltem fel. Valahogy mindig nyugodt tud maradni. Bárcsak én is... Ezt mindig is 
irigyeltem tőle. Ahogyan a haját és a génjeit is, de ez egy másik történet. 

– Nyisd ki! – intett a fejével, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Sőt, dörömbölés. 
Anyádat, ennyire kívánod?! - trappoltam oda a bejárati ajtóhoz, és vágtam ki sarkig 
őnagyságának. Ilyenkor hol van a nyugodt Jakcly? 

– Brian? – nézett rajtam végig felvont szemöldökkel. Először zavarba jöttem egy fél pillanatig, 
hiszen azt hittem valamit vétettem, és rajta kapott. De nem! A-a, pajti, ma nem nyered meg a 
játszmát.

– Ja – válaszoltam illedelmesen tömören. Nem is törődött tovább velem, helyette mint aki otthon 
van, bejött és első útja a konyha volt. Nem tudtam, mi tévő legyek. Csupán annyit, hogy tényleg 
meg kéne ezt a dolgot beszélnünk a nem tudom mimmel. Pasim? Haverom? Mim? 

– Hogy vagy? – ültem le vele az asztalhoz. Ez nagyon érdekes egy téma, meg kell hagyni.

– Meg vagyok, köszi – harapott bele a szendvicsébe. – És te? – Innentől kezdve mindenféle 
"érdekes" téma szóba jött, mint például, hogy evett- e már ma elég kaloriát, vagy ivott- e 
elegendő vizet. Igen, ezek nagyon fontosak voltak. Komolyan, rosszabb volt minket hallgatni, 
mint két nagypapát pokerezni tanítani! 

– Hol van Jack? – kérdezett rá végre az őt érdeklő dologra. Hát, persze, valakivel dugni is 
kell. 

– Elment – hazudtam a lehető legrosszabban. Körbenézett, mintha kereset volna valamit.

– Hová? – értetlenkedett. Na, gyerünk, hová, he?! Te okostojás! Gondolkodnál mielőtt hazudsz.


– A gyógyszertárba – folytak belőlem a szavak, akár a vízfolyás. Talán sokat tanultam már 
Kyle-tól. Igen, legalább ezt. 

– Aztán minek? – vonta fel a szemöldökét nevetve. – Viagrát vesz? – poénkodott tovább. Megráztam
a fejem, azonban ez volt a leghihetőbb, ezért végül megint beleegyeztem. Ekkor persze valami 
neki repült a szobaajtónak, sejtésem szerint Jacknek nem tetszett, ahogy kibeszéljük. De így 
járt. Nagyon jól tudja, hogy most nem tudok rendesen beszélni vele, erre rámúszítja. Hát, 
csessze széjjel magát nyolcszor hátulról. 

– Ez mi volt? – nézett a hang irányába szerelmem. Megvontam a vállam, aztán ráfogtam a macskára.
– Nincs is macskája.

– De vett egyet – hazudtam elég átlátszóan. Megforgatta a szemét, szerintem rájött a kis 
titkomra. Felsóhajtottam; ideje volt beavatni, hogy miért is untatom itt ki tudja, mióta. 
– Figyelj... szeretnék veled beszélni – kezdtem komolyan. Leült elém, mélyen a szemembe fúrta a 
tekintetét. Ingerült volt, mégha ezt nem is akarta kimutatni, a szeme mindent elárult róla. 
Talán túl jól ismerem. – Sajnálom a tegnapit, de... Baszod már! – temettem égő arcom a 
tenyerembe. Nem akarom kimondani, ez annyira gáz! 

– Hallgatlak. – Mosolygott, tudom, még akkor is, ha nem néztem oda. Hallani lehetett a 
hangjából. Egy újabb lélekkönnyítő levegő vétel után elvettem lélektükreim elől a zavaró 
tényezőt, és keményen, határozottan pillantottam Kyle szemébe. 

– Rohadj meg, ne élvezd! – vágtam hozzá az asztalon lévő kiskannalat. 

– Áú! – játszotta el a hatyú halálát. Odamentem hozzá, leguggoltam elé.

– Szívem, ellássam a sérüléseidet? – húztam végig a mutatóujjam a belső combján. Árgus szemekkel
követe kezem útját, aztán szó szerint felrúgott. – Ez fájt, te barom! – jajdultam fel. 

– Simogasd a kis barátnődet, ne engem! – háborodott fel ő is. Barátnőmet?! Miről beszél ez a 
hülye gyerek, he?! 

– Mi van?! – álltam fel, majd' szét robbanva. Még hogy barátnő, ch, mit képzel?! 

– Arra a kis bögyösre gondolok, aki ott majd hogy nem leszopott a zongoránál. – Nem értem, kiről
beszél. Fáj a fejem, görcsben áll a hasam, gőzöm sincs, hogy miről dumál... Aaaahhhj! 
Elegem van! 

– Bazdmeg, mondd már meg miről beszélsz, mert agyfaszt kapok tőled! – ordítottam rá. Kicsit 
meglepődött a kirohanásomon; igaz, hogy sokszor vagyok mérges, de nem ordítozom. Annyira. 

– Nemrégiben nálatok jártam... Mármint csak benéztem az ablakon, és akkor láttam, hogy te 
zongorázol, egy lányka meg körbe csókol téged – mondta rám se nézve. Ezek szerint tényleg 
érdeklem... De az első gondolatom mégis az volt, hogy...

– Mi vagy te, a Mikulás, hogy onnan lessel minket? – nevettem fel. Feldúltan kapta felém a 
fejét. – Egyébként az unokatestvérem volt az... – motyogtam kelletlenül.

– Francokat! Utálod a családod, miért zongoráztál volna neki?! Nekem persze sose... – Igen, ez a
beszélgetés egyre érdekesebb lesz. Azt várta, hogy játszak neki is valamit. Arany bogaram! Ekkor
a szobaajtó kinyílt, Jack jött ki rajta. Most csak szarabbul néz ki, mint eddig...

– Megjöttem – makogta unott hangon. Miért csinál úgy, mintha Eliot lenne? Kyle méregetni kezdte,
valamit furának talált.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Kyle. Jack ingerülten csapott az asztalra, mire én is a kis 
drágám kicsit hátra hökköltünk.

– Miért kell ezt állandóan megkérdezni?! Kurva jól vagyok, sőt ilyen jól még soha nem voltam! 
– kiáltott ránk, de kb úgy, mintha magát akarná erről meggyőzni. – Csak menjetek haza, jó? – 
nézett könyörgően Kyle-ra. A szívem szakadt meg érte, látszott rajta, hogy fáj neki a mi 
kapcsolatunk. Ezt szerintem barátom is észrevette, mivel zokszó nélkül teljesítette kérését.

* * * 

Hazafelé sétáltunk egymás mellett, teljesen némán. Az én eszem csak a szét csúszott szöszin 
járt, Kyle meg talán épp egy egyszarvún lovagolt, nem tudom. 

– Én aggódom érte – szólaltam meg, amikor odaértünk hozzánk. Még egy olyat hallottam, mintha 
egész halkan azt mondta volna, én is, de ebben nem vagyok egészen biztos. 

– Jó napokat! – léptünk be a házba. És, ami innen következett... Bújdosás, kiabálás, veszekedés,
természetfilm nézés és Suzzy. Minden áron velem és Kyle-jal - itt alszik, juhé! - akart lógni, 
szinte mindenhová követett minket.

– Zárd be! – sietettem Kyle-t, amikor bementünk a fürdőbe. Ide csak nem jön utánunk! 

– Jól van, jól van – jött oda hozzám nevetve. Megállt előttem mosolyogva, levette a pólóját, az 
én ingem is elkezdte kigombolni.

– Mit csinálsz? – pirultam el egy kicsit. Ez túl hirtelen jött.

– Elmegyünk fürdeni, talán – nevetett fel zavaromon. Lenyomta rólam a felsőm, ám ekkor kattant a
zár, ő sunyin oldalra pillantott, és lekapott! Először annyira meglepődtem, hogy vissza sem 
tudtam csókolni, aztán mire tehettem volna, véget ért a varázs...

– Ti meg mit...? – állt lefagyva az ajtóban Suzan. Hoppá... Ez meg, hogy nyitotta ki az ajtót?! 
Kis liba! 

– Mi járunk – húzott magához Kyle, akár egy lányt. Na, ez sérti az egom. A lányka teljesen 
elfehéredve futott le apához, majd mesélte el neki. Annyit még hallottam, ahogy apa rászól, hogy
– Kyle, ez meleg volt – másztam ki az öleléséből. Kicsit felizgultam, azt hiszem.

– De még milyen meleg – nevetett fel. Ez bizonyára egy olyan poén volt, amit én soha nem fogok 
megérteni.

2015. október 5., hétfő

Tizenötödik ecsetvonás - Nem értem

Sziasztok! 

Most különösen nem csacsogok semmit bevezetésképpen, csupán annyit, hogy jó olvasást ^^ 




Kyle szemszöge:

- Hoznál nekem sót? - kérdeztem attól a fiútól, akivel ebédeltem.

Bólintott, majd azzal a hosszú lábaival elment a kért dologért. Olyan nyúlánk, talán ezért a tulajdonságáért vannak annyira oda. Ki tudja, lehet hogy szivdöglesztő, csak én nem látom. De, hogy is láthattam volna? Tegnap olyan fura volt, Brian utánam jött, bevallotta, majd megcsókolt. Ttyű, sose hittem volna,  hogy ő fog kezdeményezni. Bár bevallom, őszintén imponáló dolog volt, hogy megtette. Úgy döntöttem, megpróbálhatnánk, elvégre próba szerencse. Megaztán, ha nem is passzolnánk egymáshoz, az sem lenne nagy tragédia, még mindig barátok lehetünk. Ezzel az elvvel hoztam meg a döntést. Nem volt mit vesztenem, szükségem volt már valakire, és ha az a legjobb barátom, akkor örömmel fogadom. De nem csak emiatt hívtam randizni, csak hát... Mégis ki tudna ellenállni neki, miközben úgy vall szerelmet, ahogy én kérem? Most az egyszer őszintén akartam, hogy sikerüljön a randink. Már el is terveztem minden részletét, még a beszélgetés témáját is.

- Tessék - tette le elém a sótartót, amiben körülbelül félig lehetett, szőke hajába beletúrt, végigvezette rajt az újját, majd rám mosolygott. Tényleg, neki még nem is mondtam a jó hírt.

- Képzeld, Briannel ma randizni fogunk. - Ahogy gondoltam, Jacket elöntötte a féltékenység, egyfolytában mindenféle kérdést feltett. "Miért?" "Hogy és mikor?"

- Értem - dőlt hátra a székben, miután elmeséltem neki mindent -, szóval bevallotta...

- Ja, ma meg moziba megyünk. - Kezembe vettem a sótartót, háromszor megsóztam vele a rizsem, majd visszatettem az asztalra.

Jack végig kísérte a mozdulataim, tudom, láttam. Arca alig láthatóan el is pirult. Féltékeny volt, tetőtől-talpig. Az ebédjét ezután csak kapargatta, az asztal lapját figyelte. Gondolkozott valamin, talán azon, hogy legközelebb nyolcvanszor is megnézi, hogy kivel fekszik össze. Úgy érzem, ez valahogy már sakk-matt a javamra. Mostanában egyre többet lógunk együtt, aminek persze örülök, legalább így valakin ki tudom élni gonosz hajlamaimat. Direkt játszadoztam vele, olyan vicces volt.

- Hánykor mentek a moziba? - Végül megkérdezte, egy alig látható félmosolyt megengedtem magamnak. Fölényesen ránéztem, majd mint aki jól végezte a dolgát, felálltam.

- Semmi közöd hozzá. - Ezzel a mondattal kezembe vettem a tálcát és indultam leadni. Csak sajnos ez az idióta jött utánam.
Ezt sehogy sem lehet lekoptatni? Nagyon akaratos egy fickó, több mint két hónapja próbálkozom levakarni magamról, na jó, lehet nem eléggé. Az a baj, hogy senki nem tud nekem ellenállni, minden hogyan aranyos vagyok. Épp ezért bármit is csinálok, lesznek rajongóim. Brian ennek nem fog örülni - néztem hátra a szőkére - ki fog engem nyírni. Hihetetlen, de féltékeny, látszik rajta. A randira visszatérve, igaz, hogy mindent megterveztem magamban, de azért be kell valljam, picikét félek. Hiszen készülök megszegni egy igen ősi szabályt: "Házi nyúlra nem lővünk." És én mindezt egészen odáig tiszteletben is tartottam, akkor Bri miért nem? Kíváncsivá tett, mégis mi a fenét szerethet bennem. Jó-jó, sok szerethető tulajdonságom van, de akkor is.

- Ugye nem akarsz követni? - kérdeztem meg tőle.

- Dehogy, nem mehetek vissza a koleszba, mikor te is, vagy mi? - mosolygott, azt hitte, kifoghat rajtam, vagy legalább zavarba hoz. Na, persze... Leszarom, ha tévedek, nem vagyok kislány, aki ettől megzavarodik és bocsánatot dadog.

Egyszerűen csak megrántottam a vállam, majd mentem is be az épületbe. Született egy tervem, azt gondoltam, muszáj megosztanom Briannel. Sietősre vettem a figurát, nem érdekelt, hogy vannak előttem, nekik mentem, és úgy haladtam tovább. A halál fog "elnézést elengedne?" dumákat kifacsarni a száján. Haha, meg aztán poénos, ahogy kiakadtak.  Azt hiszem, sokan meg akartak verni. Rajz óra következett, mindig ebéd után volt az, tudtam, ott kell őt keresni. Végig jártam a folyosót, mire megtaláltam a rajz felíratott az ajtón.

- Van egy ötletem - sompolyogtam oda, elkéstem, a tanár már javába magyarázott az  osztálynak.

- Majd szünetben - csititott el, majd tovább írta a kis vázlatát. Mi a fene?! Ne idegesítsen! Tudom, hogy tudja ezt az anyagot. Ahogy ő mondaná, "ha valaki ilyen suliba készül, az legyen tisztában a rajz minden szegletével", blabla.

 - Nem ér rá. - Fogaim között szűrtem ki a szavakat, egyrészt azért, mert rám nézett a tanárúr, másrészt,  kurvára idegesítet, hogy előbbre tartsa azt a szart leírni, mint engem meghallgatni.

És képzeljétek mi történt! Rám se hederített ez a ferdehajlamú barom. Helyette írogatott. Ez nevezi magát barátnak? Egy barát törődik a másikkal, segít rajta, és mindig, ismétlem, mindig meghallgatja. De ő nem, neki ez az egész művészesdi sokkal fontosabb nálam, sőt meg mertem volna kockáztatni, hogy a szüleinél is. De vajon mindez megéri neki? Hát, nem veszi észre, hogy kiidegel?! Azt akartam, csak rám figyeljen. Én fontos ember vagyok! Akkor miért nem képes ezt megtenni? - morogtam tovább magamban, hogy a bünbánatos istenverte, meg egyéb különfajta szebbnél szebb jelzőket aggasztottam rá.

- Most mondd - mondta, miközben kicsengettek.

- Már mindegy - álltam fel durcásan -, direkt megmondtam, nem ér rá. Hát kösz, hogy meghallgattál.

- Jaj, már, Kyle... Mondjad, nekem még festészetem is van, nem érek rá egész  nap.

- Elfelejtettem, oké? Nem tudom, mit akartam, most pedig menj, a végén még elkésel - ironizáltam, majd kiültem a folyosóra egy padra.

Eldöntöttem, megvárom, addig is elővettem a mobilom, beindítottam rajt az Agry Bridsöt és próbáltam letörölni azt az undorító, önelégült mosolyukat a malacoknak. Olyan szörnyen felmegy tőle a pumpám, mikor vesztek, ők meg vigyorognak. Nem bírtam sokáig a várakozást, felálltam és kimentem a kedvenc kis helyemre, a bokor mögé. Kivettem egy szál cigarettát, ajkaim közé helyeztem, aztán az öngyújtót a szál végéhez emeltem és meggyújtottam. Kissé megnyugtatot, már rég szívtam, azt hiszem, reggeli előtt, csoda ha kiakadtam minden szaron? Komolyan, néha egy menszesze közepén lévő lányhoz tudom magam hasonlítani. Az égre emeltem a tekintetem, és csak mosolyogni tudtam, emlékszem, Brian egyszer azt mesélte nekem, hogy azt olvasta, ha valaki sokat kémleli az égboltot, az azt jelenti, hogy a saját neméhez vonzódik. Micsoda egy baromság! Nevetséges mit le nem írnak. De az még nevetségesebb, hogy az a tökkel ütött el is hitte.

- Szia - lépett mellém Sharlotte, kíváncsi vagyok, honnan tudta, itt vagyok.

Bicentettem, aztán ismét beleszívtam a nyugtatómba, közben persze figyeltem őt, hátha mond valamit, de nem, megvárta, míg kifújtam a füstöt.


- Kérsz? - nyújtottam oda a dobozt. Megrázta a fejét, aminek köszönhetően vörös lokniai is megrázkodtak. - Te tudod - temettem vissza a zsebem mélyébe.

- Talán egy slukkot - nyújtotta a kezét, hogy felérjen hozzám. Kisebb volt, mint én, vagy egy és fél fejjel magasabb vagyok nála. Kivettem a számból, odaadtam neki. Beleszívott, majd visszaadta, aztán én is, és így ment az az egyetlen szálka, amíg el nem fogyott.

- Jöttök a bulimba? - nyomta el ő az égő cigit.

- Nem tudom, a fiúk száz, hogy mennek, de én nem érek rá, családi ügy - vontam meg a vállam, pedig olyan szívesen mentem volna, általában jó szokott lenni, ráadásul imádom, hogy minden évben meghív minket, ugyanis az iskolából mindössze száz embert hívhat meg, ami a baráti köre de na. Az apja szigorú, máskülönben, kinézem ebből a törpe lányból, hogy mindenkit meghívna, csakhogy másnap csakis az ő kis partija legyen a téma. Imádta a felhajtást, tudtam, régóta ismertem, már általános iskolából, hatodikba jött át hozzánk.

- Kár - emelte fel a kisujját. - Jövőre eljössz?

- Mi az hogy! - tettem vele egy kisujj esküt, majd lépnem kellett, kicsengettek. Gyorsan szedtem a lábam, a lépcsőket is kettesével tettem meg. Szerencsére még időben találtam meg, még nem ment  vissza a szobába vagy a fiúkhoz.

- Végre itt vagy! - vigyorogtam rá, megragadtam a kezét. - Gyere, nem sokára kezdődik a film.

- De még át sem öltöztem - merte végig magát. Koszos volt, fehér pólója telisteli volt festékpacnival. Nem tudom, mi volt vele a gond, úgy legalább az unalmas felsőjét feldobta, és be kellett vallanom, neki sokkal, de sokkal jobban áll a színes ruha, mint a semlegesek.

- Jó lesz így is - helyeztem a testsúlyomat az egyik lábamra. Próbáltam amolyan közömbös arcot vágni. Már csak az hiányzott volna, ha rájön mikre gondolok.

- Hát... Öhm... Oké - adta meg magát zavartan.

Úgy utáltam, mikor megzavarodott, nem szerettem, amolyan gyámoltalannak nézett ki. Bírtam Briant, de annál jobban imádom, mikor ideges. Ó, igen, az a világ legjobb érzése. Mindig felfúja magát, dühöng a bajsza alatt - nem mintha nem hallanám - és akkor általában mindig olyan vicces dolgokat tud mondani és csinálni.

Elindultunk a mozi felé, sajnos messze volt a kollégiumtól. Legközelebb a plázában volt, az is a város közepén. Remek! Utazhattunk busszal. Még ülőhelyünk sem volt, egész úton állnunk kellett. Úgy, de úgy utálom a helyközi busszokat! Nem elég, hogy halál drága, de még ez is. És tudjátok mi történt még? Mire odaértünk Briannek nem tetszett a film, amit kinéztem, se a többi. Ezért hát indulhattunk is vissza.

***
A szekrényben kotorászott, magára nézett ruhát. Mérges vagyok rá, nagyon is! - gondoltam, miközben a háta mögé ballagtam, majd a két kezét hirtelen hátra húztam.

- Mér' nem akartad megnézni velem a filmet? - Közel hajoltam hozzá, annyira, hogy szinte beleborzongjon. - Pedig szívesen megnéztem volna.

- Figyelj - pillantott hátra -, egyszerűen nem tetszettek ezek a filmek, nem kell ezt annyira felfújni, majd bepótoljuk valamikor.

Mi van vele? Tegnap még oda meg vissza volt az ötlettől, hogy randizzunk. Ma meg, mint aki leszarja az egészet. Mitől lett ennyire ellentmondó? Nem értettem, miért nincs aznap oda értem. Hiszen mindig láttam a szemében azt a bizonyos csillogást. Egyszerűen nem tudtam megválaszolni a kérdéseim. Csak azt tudtam, hogy furán viselkedik, mintha aggasztaná valami. Elengedtem a karját, majd átkaroltam, azt akartam, hogy megforduljon és újra megcsókoljon. Pont úgy, ahogy tegnap tette. Hmm, azok a mámoritó ajkak. Tegnap, ha az az autó nem dudál rám, talán kiszívtam volna belőle az összes nedvességet. Ennek ellenére semmi nem történt, csak ott állt és várta, hogy elengedjem.

- Kapd be! - engedtem el, majd se szó, se beszéd kiviharoztam. Olyan düh járt át, hogy azt elmondani nem lehet.

 Legszívesebben megvertem volna valakit. És őszintén, ha valaki abban az állapotban beszólt volna, ott helyben vertem volna agyon! Számomra ez volt a világ legrosszabb napja, nem elég, hogy ez a köcsög furán viselkedett, de még anyámmal is találkám volt egy órával később. A szokásos ház ellenőrzésre jött. Olyan unalmas, mikor jön, nem szól egy árva szót sem. Utálom, hogy ezt csinálja. Elvégre, ha ő nem beszél, akkor én sem. Így megy ez nálunk.

***
- Szia - érkeztem haza, anya már az ajtóban állt. Odaengedett az ajtóhoz, amit kinyitottam, majd utánam be is jött.

- Hello - ment be először a szobámba.

Hagytam, had keressen valami hibát. Leültem a kanapémra, ahol még egy hónappal ezelőtt Brian letepert. Hmm, gondoltam vissza a pillanatra. Vicces volt. Ránéztem anyámra, aki épp az asztal tisztaságát mérte végig. Persze láttam, fél szemmel engem szugerált, ahogy én is őt. Ha az igazat be kéne vallanom, hiányzott, az a különleges komolysága, amivel mindent mérlegelni tud, azt régebben nagyon szerettem benne. Meg azt is, hogy olyan odaadó. Mindezt akkor gyülöltem meg, mikor elhagyott. Mert hát, milyen anya az ilyen?! Eldobott engem! Mégis beszélni akartam vele, amit meg is tettem.

- Hogy vagy? - kérdeztem rá, nem tudtam, mivel is keszthetném, ezért gondoltam, egy ilyen klisés "hogy vagy" tökéletes lesz.

- Köszönöm, jól. - Nem kérdezett vissza, pedig úgy elpanaszoltam volna a bajaim. Még egy kis idő és végzett. Az ajtóhoz sétált, ott visszafordult. - A házzal minden rendben van, majd jövök, addig is szeretnélek ismételten arra kérni, hogy add fel azt a gyerekes gőgöd és keress magadnak egy lányt. Tudod, apádnak és nekem nagyon hiányzol.

- Vicces - nevettem fel eröltetetten -, ha igazán számítanék nektek, akkor leszarnátok, hogy meleg vagyok vagy sem. - Felálltam, kinyitottam neki az ajtót, aztán mutattam, hogy távozhat. - Ja, és csak tudd, apa megcsalt téged egy bögyös bigével, kabé három éve, hmm talán még ma is tart a viszony.

Nem szólt vissza, látszott rajta, hogy megsértödőtt. Egyszerűen kiment. Ezek után már nem volt erőm semmihez. Fáradt voltam, bevánszorogtam a szobámba, és lefeküdtem. Ki akartam pihenni ezt az egész napot. Gondoltam, majd holnap átmegyek Brianhez, persze ha arra hazaér. Csak azon járt az eszem, lehet, hogy túl gyorsan megharagudtam rá, végül észre sem vettem, és elnyomott az álom.

Másnap délután egykor keltem, kócosan a tegnapi ruhába, rájöttem, nem fürödtem, így hát fogtam egy törülközőt, aztán megfürödtem. Miután végeztem azzal is, készítettem magamnak valami szendvicset, amit gyorsan befaltam, pihentem utána egy kicsit, és indultam is a fiúcskához. Nem lakott messze tőlünk, körülbelül harminc perc volt gyalog. Nem tudtam, hogy itthon van-e valaki egyáltalán. A villanyok nem voltak felkapcsolva, semmiféle hangot nem lehetett hallani, csupán egy valami csapta meg a fülem: lágy dallam. Próbáltam az ajtót kinyitni, de be volt zárva. Nem volt más választásom, az ablakon kellett bekukkantanom. És láttam! Ott ült a zongora előtt, hosszú ujjai csak úgy süvítettek a billentyűkön. Szép dalt játszott, bár nem ismertem, szép volt. Kellemes volt hallgatni. Úgy terveztem, hogy miután befejezte a zongorázást, csengetni fogok. De végül nem tettem meg, valami vagy inkább valaki elterelte a figyelmem. Miután Brian befejezte a játékát egy közép magas, vékony, válligerő szökésbarna hajú, ultracuki lányka ugrált oda és átölelte. Mondhatom, másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy: ki ez?!



Kérdéseink:
1, Hogy tetszett a fejezet?
2, Szerintetek mi baja volt Briannek?
3, Klye jól vagy rosszul tette, hogy elmondta az anyjának, az apjának szeretője volt?