Sziasztok!
Most különösen nem csacsogok semmit bevezetésképpen, csupán annyit, hogy jó olvasást ^^
Kyle szemszöge:
- Hoznál nekem sót? - kérdeztem attól a fiútól, akivel ebédeltem.
Bólintott, majd azzal a hosszú lábaival elment a kért dologért. Olyan nyúlánk, talán ezért a tulajdonságáért vannak annyira oda. Ki tudja, lehet hogy szivdöglesztő, csak én nem látom. De, hogy is láthattam volna? Tegnap olyan fura volt, Brian utánam jött, bevallotta, majd megcsókolt. Ttyű, sose hittem volna, hogy ő fog kezdeményezni. Bár bevallom, őszintén imponáló dolog volt, hogy megtette. Úgy döntöttem, megpróbálhatnánk, elvégre próba szerencse. Megaztán, ha nem is passzolnánk egymáshoz, az sem lenne nagy tragédia, még mindig barátok lehetünk. Ezzel az elvvel hoztam meg a döntést. Nem volt mit vesztenem, szükségem volt már valakire, és ha az a legjobb barátom, akkor örömmel fogadom. De nem csak emiatt hívtam randizni, csak hát... Mégis ki tudna ellenállni neki, miközben úgy vall szerelmet, ahogy én kérem? Most az egyszer őszintén akartam, hogy sikerüljön a randink. Már el is terveztem minden részletét, még a beszélgetés témáját is.
- Tessék - tette le elém a sótartót, amiben körülbelül félig lehetett, szőke hajába beletúrt, végigvezette rajt az újját, majd rám mosolygott. Tényleg, neki még nem is mondtam a jó hírt.
- Képzeld, Briannel ma randizni fogunk. - Ahogy gondoltam, Jacket elöntötte a féltékenység, egyfolytában mindenféle kérdést feltett. "Miért?" "Hogy és mikor?"
- Értem - dőlt hátra a székben, miután elmeséltem neki mindent -, szóval bevallotta...
- Ja, ma meg moziba megyünk. - Kezembe vettem a sótartót, háromszor megsóztam vele a rizsem, majd visszatettem az asztalra.
Jack végig kísérte a mozdulataim, tudom, láttam. Arca alig láthatóan el is pirult. Féltékeny volt, tetőtől-talpig. Az ebédjét ezután csak kapargatta, az asztal lapját figyelte. Gondolkozott valamin, talán azon, hogy legközelebb nyolcvanszor is megnézi, hogy kivel fekszik össze. Úgy érzem, ez valahogy már sakk-matt a javamra. Mostanában egyre többet lógunk együtt, aminek persze örülök, legalább így valakin ki tudom élni gonosz hajlamaimat. Direkt játszadoztam vele, olyan vicces volt.
- Hánykor mentek a moziba? - Végül megkérdezte, egy alig látható félmosolyt megengedtem magamnak. Fölényesen ránéztem, majd mint aki jól végezte a dolgát, felálltam.
- Semmi közöd hozzá. - Ezzel a mondattal kezembe vettem a tálcát és indultam leadni. Csak sajnos ez az idióta jött utánam.
Ezt sehogy sem lehet lekoptatni? Nagyon akaratos egy fickó, több mint két hónapja próbálkozom levakarni magamról, na jó, lehet nem eléggé. Az a baj, hogy senki nem tud nekem ellenállni, minden hogyan aranyos vagyok. Épp ezért bármit is csinálok, lesznek rajongóim. Brian ennek nem fog örülni - néztem hátra a szőkére - ki fog engem nyírni. Hihetetlen, de féltékeny, látszik rajta. A randira visszatérve, igaz, hogy mindent megterveztem magamban, de azért be kell valljam, picikét félek. Hiszen készülök megszegni egy igen ősi szabályt: "Házi nyúlra nem lővünk." És én mindezt egészen odáig tiszteletben is tartottam, akkor Bri miért nem? Kíváncsivá tett, mégis mi a fenét szerethet bennem. Jó-jó, sok szerethető tulajdonságom van, de akkor is.
- Ugye nem akarsz követni? - kérdeztem meg tőle.
- Dehogy, nem mehetek vissza a koleszba, mikor te is, vagy mi? - mosolygott, azt hitte, kifoghat rajtam, vagy legalább zavarba hoz. Na, persze... Leszarom, ha tévedek, nem vagyok kislány, aki ettől megzavarodik és bocsánatot dadog.
Egyszerűen csak megrántottam a vállam, majd mentem is be az épületbe. Született egy tervem, azt gondoltam, muszáj megosztanom Briannel. Sietősre vettem a figurát, nem érdekelt, hogy vannak előttem, nekik mentem, és úgy haladtam tovább. A halál fog "elnézést elengedne?" dumákat kifacsarni a száján. Haha, meg aztán poénos, ahogy kiakadtak. Azt hiszem, sokan meg akartak verni. Rajz óra következett, mindig ebéd után volt az, tudtam, ott kell őt keresni. Végig jártam a folyosót, mire megtaláltam a rajz felíratott az ajtón.
- Van egy ötletem - sompolyogtam oda, elkéstem, a tanár már javába magyarázott az osztálynak.
- Majd szünetben - csititott el, majd tovább írta a kis vázlatát. Mi a fene?! Ne idegesítsen! Tudom, hogy tudja ezt az anyagot. Ahogy ő mondaná, "ha valaki ilyen suliba készül, az legyen tisztában a rajz minden szegletével", blabla.
- Nem ér rá. - Fogaim között szűrtem ki a szavakat, egyrészt azért, mert rám nézett a tanárúr, másrészt, kurvára idegesítet, hogy előbbre tartsa azt a szart leírni, mint engem meghallgatni.
És képzeljétek mi történt! Rám se hederített ez a ferdehajlamú barom. Helyette írogatott. Ez nevezi magát barátnak? Egy barát törődik a másikkal, segít rajta, és mindig, ismétlem, mindig meghallgatja. De ő nem, neki ez az egész művészesdi sokkal fontosabb nálam, sőt meg mertem volna kockáztatni, hogy a szüleinél is. De vajon mindez megéri neki? Hát, nem veszi észre, hogy kiidegel?! Azt akartam, csak rám figyeljen. Én fontos ember vagyok! Akkor miért nem képes ezt megtenni? - morogtam tovább magamban, hogy a bünbánatos istenverte, meg egyéb különfajta szebbnél szebb jelzőket aggasztottam rá.
- Most mondd - mondta, miközben kicsengettek.
- Már mindegy - álltam fel durcásan -, direkt megmondtam, nem ér rá. Hát kösz, hogy meghallgattál.
- Jaj, már, Kyle... Mondjad, nekem még festészetem is van, nem érek rá egész nap.
- Elfelejtettem, oké? Nem tudom, mit akartam, most pedig menj, a végén még elkésel - ironizáltam, majd kiültem a folyosóra egy padra.
Eldöntöttem, megvárom, addig is elővettem a mobilom, beindítottam rajt az Agry Bridsöt és próbáltam letörölni azt az undorító, önelégült mosolyukat a malacoknak. Olyan szörnyen felmegy tőle a pumpám, mikor vesztek, ők meg vigyorognak. Nem bírtam sokáig a várakozást, felálltam és kimentem a kedvenc kis helyemre, a bokor mögé. Kivettem egy szál cigarettát, ajkaim közé helyeztem, aztán az öngyújtót a szál végéhez emeltem és meggyújtottam. Kissé megnyugtatot, már rég szívtam, azt hiszem, reggeli előtt, csoda ha kiakadtam minden szaron? Komolyan, néha egy menszesze közepén lévő lányhoz tudom magam hasonlítani. Az égre emeltem a tekintetem, és csak mosolyogni tudtam, emlékszem, Brian egyszer azt mesélte nekem, hogy azt olvasta, ha valaki sokat kémleli az égboltot, az azt jelenti, hogy a saját neméhez vonzódik. Micsoda egy baromság! Nevetséges mit le nem írnak. De az még nevetségesebb, hogy az a tökkel ütött el is hitte.
- Szia - lépett mellém Sharlotte, kíváncsi vagyok, honnan tudta, itt vagyok.
Bicentettem, aztán ismét beleszívtam a nyugtatómba, közben persze figyeltem őt, hátha mond valamit, de nem, megvárta, míg kifújtam a füstöt.
- Kérsz? - nyújtottam oda a dobozt. Megrázta a fejét, aminek köszönhetően vörös lokniai is megrázkodtak. - Te tudod - temettem vissza a zsebem mélyébe.
- Talán egy slukkot - nyújtotta a kezét, hogy felérjen hozzám. Kisebb volt, mint én, vagy egy és fél fejjel magasabb vagyok nála. Kivettem a számból, odaadtam neki. Beleszívott, majd visszaadta, aztán én is, és így ment az az egyetlen szálka, amíg el nem fogyott.
- Jöttök a bulimba? - nyomta el ő az égő cigit.
- Nem tudom, a fiúk száz, hogy mennek, de én nem érek rá, családi ügy - vontam meg a vállam, pedig olyan szívesen mentem volna, általában jó szokott lenni, ráadásul imádom, hogy minden évben meghív minket, ugyanis az iskolából mindössze száz embert hívhat meg, ami a baráti köre de na. Az apja szigorú, máskülönben, kinézem ebből a törpe lányból, hogy mindenkit meghívna, csakhogy másnap csakis az ő kis partija legyen a téma. Imádta a felhajtást, tudtam, régóta ismertem, már általános iskolából, hatodikba jött át hozzánk.
- Kár - emelte fel a kisujját. - Jövőre eljössz?
- Mi az hogy! - tettem vele egy kisujj esküt, majd lépnem kellett, kicsengettek. Gyorsan szedtem a lábam, a lépcsőket is kettesével tettem meg. Szerencsére még időben találtam meg, még nem ment vissza a szobába vagy a fiúkhoz.
- Végre itt vagy! - vigyorogtam rá, megragadtam a kezét. - Gyere, nem sokára kezdődik a film.
- De még át sem öltöztem - merte végig magát. Koszos volt, fehér pólója telisteli volt festékpacnival. Nem tudom, mi volt vele a gond, úgy legalább az unalmas felsőjét feldobta, és be kellett vallanom, neki sokkal, de sokkal jobban áll a színes ruha, mint a semlegesek.
- Jó lesz így is - helyeztem a testsúlyomat az egyik lábamra. Próbáltam amolyan közömbös arcot vágni. Már csak az hiányzott volna, ha rájön mikre gondolok.
- Hát... Öhm... Oké - adta meg magát zavartan.
Úgy utáltam, mikor megzavarodott, nem szerettem, amolyan gyámoltalannak nézett ki. Bírtam Briant, de annál jobban imádom, mikor ideges. Ó, igen, az a világ legjobb érzése. Mindig felfúja magát, dühöng a bajsza alatt - nem mintha nem hallanám - és akkor általában mindig olyan vicces dolgokat tud mondani és csinálni.
Elindultunk a mozi felé, sajnos messze volt a kollégiumtól. Legközelebb a plázában volt, az is a város közepén. Remek! Utazhattunk busszal. Még ülőhelyünk sem volt, egész úton állnunk kellett. Úgy, de úgy utálom a helyközi busszokat! Nem elég, hogy halál drága, de még ez is. És tudjátok mi történt még? Mire odaértünk Briannek nem tetszett a film, amit kinéztem, se a többi. Ezért hát indulhattunk is vissza.
***
A szekrényben kotorászott, magára nézett ruhát. Mérges vagyok rá, nagyon is! - gondoltam, miközben a háta mögé ballagtam, majd a két kezét hirtelen hátra húztam.
- Mér' nem akartad megnézni velem a filmet? - Közel hajoltam hozzá, annyira, hogy szinte beleborzongjon. - Pedig szívesen megnéztem volna.
- Figyelj - pillantott hátra -, egyszerűen nem tetszettek ezek a filmek, nem kell ezt annyira felfújni, majd bepótoljuk valamikor.
Mi van vele? Tegnap még oda meg vissza volt az ötlettől, hogy randizzunk. Ma meg, mint aki leszarja az egészet. Mitől lett ennyire ellentmondó? Nem értettem, miért nincs aznap oda értem. Hiszen mindig láttam a szemében azt a bizonyos csillogást. Egyszerűen nem tudtam megválaszolni a kérdéseim. Csak azt tudtam, hogy furán viselkedik, mintha aggasztaná valami. Elengedtem a karját, majd átkaroltam, azt akartam, hogy megforduljon és újra megcsókoljon. Pont úgy, ahogy tegnap tette. Hmm, azok a mámoritó ajkak. Tegnap, ha az az autó nem dudál rám, talán kiszívtam volna belőle az összes nedvességet. Ennek ellenére semmi nem történt, csak ott állt és várta, hogy elengedjem.
- Kapd be! - engedtem el, majd se szó, se beszéd kiviharoztam. Olyan düh járt át, hogy azt elmondani nem lehet.
Legszívesebben megvertem volna valakit. És őszintén, ha valaki abban az állapotban beszólt volna, ott helyben vertem volna agyon! Számomra ez volt a világ legrosszabb napja, nem elég, hogy ez a köcsög furán viselkedett, de még anyámmal is találkám volt egy órával később. A szokásos ház ellenőrzésre jött. Olyan unalmas, mikor jön, nem szól egy árva szót sem. Utálom, hogy ezt csinálja. Elvégre, ha ő nem beszél, akkor én sem. Így megy ez nálunk.
***
- Szia - érkeztem haza, anya már az ajtóban állt. Odaengedett az ajtóhoz, amit kinyitottam, majd utánam be is jött.
- Hello - ment be először a szobámba.
Hagytam, had keressen valami hibát. Leültem a kanapémra, ahol még egy hónappal ezelőtt Brian letepert. Hmm, gondoltam vissza a pillanatra. Vicces volt. Ránéztem anyámra, aki épp az asztal tisztaságát mérte végig. Persze láttam, fél szemmel engem szugerált, ahogy én is őt. Ha az igazat be kéne vallanom, hiányzott, az a különleges komolysága, amivel mindent mérlegelni tud, azt régebben nagyon szerettem benne. Meg azt is, hogy olyan odaadó. Mindezt akkor gyülöltem meg, mikor elhagyott. Mert hát, milyen anya az ilyen?! Eldobott engem! Mégis beszélni akartam vele, amit meg is tettem.
- Hogy vagy? - kérdeztem rá, nem tudtam, mivel is keszthetném, ezért gondoltam, egy ilyen klisés "hogy vagy" tökéletes lesz.
- Köszönöm, jól. - Nem kérdezett vissza, pedig úgy elpanaszoltam volna a bajaim. Még egy kis idő és végzett. Az ajtóhoz sétált, ott visszafordult. - A házzal minden rendben van, majd jövök, addig is szeretnélek ismételten arra kérni, hogy add fel azt a gyerekes gőgöd és keress magadnak egy lányt. Tudod, apádnak és nekem nagyon hiányzol.
- Vicces - nevettem fel eröltetetten -, ha igazán számítanék nektek, akkor leszarnátok, hogy meleg vagyok vagy sem. - Felálltam, kinyitottam neki az ajtót, aztán mutattam, hogy távozhat. - Ja, és csak tudd, apa megcsalt téged egy bögyös bigével, kabé három éve, hmm talán még ma is tart a viszony.
Nem szólt vissza, látszott rajta, hogy megsértödőtt. Egyszerűen kiment. Ezek után már nem volt erőm semmihez. Fáradt voltam, bevánszorogtam a szobámba, és lefeküdtem. Ki akartam pihenni ezt az egész napot. Gondoltam, majd holnap átmegyek Brianhez, persze ha arra hazaér. Csak azon járt az eszem, lehet, hogy túl gyorsan megharagudtam rá, végül észre sem vettem, és elnyomott az álom.
Másnap délután egykor keltem, kócosan a tegnapi ruhába, rájöttem, nem fürödtem, így hát fogtam egy törülközőt, aztán megfürödtem. Miután végeztem azzal is, készítettem magamnak valami szendvicset, amit gyorsan befaltam, pihentem utána egy kicsit, és indultam is a fiúcskához. Nem lakott messze tőlünk, körülbelül harminc perc volt gyalog. Nem tudtam, hogy itthon van-e valaki egyáltalán. A villanyok nem voltak felkapcsolva, semmiféle hangot nem lehetett hallani, csupán egy valami csapta meg a fülem: lágy dallam. Próbáltam az ajtót kinyitni, de be volt zárva. Nem volt más választásom, az ablakon kellett bekukkantanom. És láttam! Ott ült a zongora előtt, hosszú ujjai csak úgy süvítettek a billentyűkön. Szép dalt játszott, bár nem ismertem, szép volt. Kellemes volt hallgatni. Úgy terveztem, hogy miután befejezte a zongorázást, csengetni fogok. De végül nem tettem meg, valami vagy inkább valaki elterelte a figyelmem. Miután Brian befejezte a játékát egy közép magas, vékony, válligerő szökésbarna hajú, ultracuki lányka ugrált oda és átölelte. Mondhatom, másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy: ki ez?!
Kérdéseink:
1, Hogy tetszett a fejezet?
2, Szerintetek mi baja volt Briannek?
3, Klye jól vagy rosszul tette, hogy elmondta az anyjának, az apjának szeretője volt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése