Nyolcadik ecsetvonás - Mai nap a győzelem a Hunsteröké lesz!

Sziasztok! :) Meghoztuk a nyolcadik fejezetet, reméljük, tetszeni fog. A gifet pedig Kidlei nézegesd sokat, csak miattad lett ez xd 

Brian szemszöge

 Dühösen trappoltam be a kollégiumi szobámba; el sem hiszem, hogy a drágalátos legjobb barátom olyat feltételez RÓLAM, ami nem is igaz! Fú, teljesen felforrt tőle az agyvizem! Nyugi, Brian, nyugi, jó lesz ez, csak nyugodj le... – ültem le az ágyra nagy levegőket véve. Kyle mindig úgy gondolja, csak neki eshetnek rosszul az én ki nem mondott sértegetéseim, de nekem nem eshet szarul, amikor ő ennyire barbár módon viselkedik velem. Idegesítő, nyomi... – fújtam egy nagyot, ló módjára. Annyira fel tud húzni az ilyen viselkedésével. Ám... Igaz, hogy nem akartam azt mondani, mint hiszi, de örülnék annak, ha Jack valóban őt szeretné; volna okom a szakításra. Lehet, hogy eddig úgy tűnt, oda-vissza vagyok a pasimért, de mostanában valami igencsak zavart: nem érzek semmi extrát a jelenlététől vagy az érintésétől. Talán kiégett a „szerelmünk", vagy tán nem is voltunk azok... Ahj, már! – túrtam bele a hajamba ingerülten, amikor valaki kopogott a szobám ajtaján, és egyből belépett rajta az én egyetlen kis öcsém.

– Szia – mosolyogtam rá. Már régen láttam, hiányzott, egyszer-egyszer én is odamehetnék hozzá. – Hali – ült le mellém. – Hogy s mint? – dőlt nekem, fejét a vállgödrömbe temetve. Haját kezdtem el babrálni, aztán megvontam a vállam. Nem tudja, hogy meleg vagyok, és remélem, nem is fogja megtudni, mert akkor ott mindenek vége volna. Rossz példát mutató bátty lennék.

– Semmi nincs – rántottam meg a vállam. Nem mondhatom el neki a „gondjaimat”, miszerint azt sem tudom, hogy kibe vagyok szerelmes. Vagy lehet, tudom, csak nem akarom elfogadni? – Veled? – kérdeztem vissza. Még jobban hozzám bújt, nyöszörgött egy sort, és szomorúan a szemembe nézett. Jézusom, valami gond lehet? Lehet, hogy… Mindegy, nem találgatok.

 – Ma lesz a körzetinek az eredmény hirdetése, és tuti, hogy nem nyerek! – vágta magát az ágyamra, hemperegni kezdett, talán még sírni is. Felnevettem, csak ennyi a gond, megnyugodtam. Annyira kis butus, az öcsém, még szép, hogy ő lesz az első. Talán még a külön díjat is elnyeri, az a festmény ámulatba ejtő volt. Sőt, még annál is szebb! Attól tartok, testvérem nagyobb tehetségre tesz szert, mint ami nekem volt, van, vagy valaha is lesz. Nyugtatóan megragadtam a kezét, tenyerét kezdtem simogatni, rámosolyogtam, ő felült, letörölte a könnyeit, és többet nem is kellett tennem, megnyugodott.

– Hunster vagy, ember, te csak győzhetsz – adtam meg neki az utolsó löketett. Elszántan felugrott, bólintott, mintha csak valamit letárgyalt volna magával, aztán megköszönve a segítségem távozni készült, ám megállítottam. Ott kell lennem, amikor porig aláz mindenkit, csak nem tudom, hánykor van eredményhirdetés. – Hánykor lesz és hol? – szóltam utána.

– Majd dobok üzit! – kiáltott vissza, aztán ismét egyedül maradtam. Én és a jó öreg falaim. Igen, rég dumáltam velük, és nem is most tervezek újra mély kapcsolatot létesíteni velük. Valahogy ki kell agyalnom, hogy mi legyen velem. Vele… Velünk! Jacken tisztán látszik, hogy komolyabban érdeklődik az én haverom iránt, az is feltűnt, hogy Kyle ezt pontosan tudja, talán még élvezi is… Ch, bizonyára engem akar ezzel idegesíteni, de megmondom neki, nem sikerült neki. Sőt, inkább csak megsegíti ezzel a helyzetem, hiszen így is, úgyis dobni akartam a szőkét, most legalább van egy nyomos indokom is. Azonban az zavar, hogy haragszik rám… Én nem… Én nem akartam vele összeveszni, csupán arra vártam, hogy ő is megerősítse a gyanúm, de nem! Ő ellenkezett, és rólam feltételez olyanokat, amit soha nem tennék meg. Elegem van mindenből, felhúzom magam valahová – álltam fel, majd kimentem a koleszból. Kis sétára volt szükségem; agyaltam, gőzerővel. Dobnom kell mindenképpen édesemet, de nem is akarok vele sem rosszban lenni. Hm, talán közösen meg kéne ezt beszélünk – vettem elő a mobilom, hogy küldjek neki egy SMS-t.

„Szia! Beszélnünk kell. Szokásos helyen tali, félóra múlva.

- B” – írtam. Rögtön válaszolt is. Egyszerűen lerendezett egy „ok”-kal. Igen, ennek a kapcsolatnak nincs jövője – sóhajtottam, miközben visszafordultam. A szokásos hely az a boksz. Visszafelé az úton már nem gondolkodtam, mintha kissé megkönnyebbültem volna valamitől. Pedig általában az ember ideges, ha szakítani készül. Odaérve ő már ott várt, szerencsére a srácok a láthatáron sem voltak. Ilyenkor mindig csavarognak… Mosolyogva mögé sétáltam, beletúrtam makulátlan, puha, selymes, csillogó hajába, nyakánál pedig átöleltem. Kuncogva megcirógatta a kezem, jobban hozzám bújt, illetve meg is csókolta karom.

 – Szerelmem, miről akartál beszélni? – mosolygott rám, maga módján aranyosan, miközben leültem elé. Sóhajtottam, meg kell tennem, nem szabad megenyhülnöm. Elidőztem két szép szemén, annyira édes! Mit tervezek én?! Egy félistent dobni? Ahj, de… Annyira fel voltam készülve erre.

– Nincs kedved elkísérni öcsém eredményhirdetésére? – nyögtem ki végül. Na, tessék, Brian megint produkáltad magad. Annyira befolyásolható vagy, egy kis puszika, mosoly, meg csini, jó tapintású sörény, és bumm! Te egyből térdre borulnál. Hehe, utálom magam.

– De, szívesen – bólintott boldogan, az asztalon átnyúlt a kezemért, megfogta, megcirógatta, meg is puszilta. Óh, anyám… Még most sem érzek bizsergést, egyszerűen csak jól esik. Pontosan, a mi kapcsolatunknak már rég lőttek, szakítanunk kell. De, ha most rátámadok, akkor a barátságunknak is vége szakad, valahogy arra kell rávennem, hogy ő vegye észre magát. Igen… Jackly, dobni fogsz engem. Ó, de még kiért? Hát, Kyle-ért! És ezért fog mindkettő mellettem maradni, mert imádnivaló vagyok. Na, meg nekem lett igazam.

– És mit szólnál ahhoz, ha Kyle is jönne? – vetettem fel a kérdést. Ha egy légkörben lesznek, jobban meg tudom figyelni, hogyan is viszonyulnak egymáshoz, avagy hogyan néznek egymásra. Igen, a győzelem a Hunsteröké lesz a mai nap. – Felőlem jöjjön – vonta meg kissé dacosan a vállát. – De kezd irritálni, hogy mindegyik randinkon ott van – sóhajtotta. Édesen rámosolyogtam, én is megpusziltam a tenyerét. Bele kell egyeznie!

– Tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban – néztem mélyen a szemébe. Ő is tartotta a kontaktot, így egy ideig szemeztünk, szinte próbáltam a lelkébe látni, de ez természetesen nem sikerült.

 – Rendben, akkor elhívom én – adta meg magát. Hála isten, ha én hívom, biztosan nem jön, mert jelenleg utál. Bólintottam, ő küldött neki egy üzenetet, én pedig visszatértem a szobámba, ahol Kyle is ott volt. Mintha be sem léptem volna, nem is köszönt, még arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Csupán előkapta a telefonját, mosolyogva elolvasta a szerintem Jacktől kapott üzenetét, aztán el is tűnt. De persze Kyle módra figyelt arra, hogy egy másodpercre se pillantson az én irányomba. Csessze meg, úgyis velem fog lógni, ha akarja, ha nem! És rá fog jönni, hogy nekem volt igazam mindvégig. Ekkor én is megkaptam öcsémtől a verseny eredményének a hirdetésének a helyét. Bingó! – vigyorodtam el. Gyorsan én is öltözni kezdtem; természetesen egy kék inget, fekete nadrágot és egy hozzáillő fekete lakkcipőt vettem fel. Az ing ujjait a könyökömig felhajtottam, hajamat kissé felzseléztem. Apám szerint, így néz ki a vérbeli művész. Ám remélem, nem nézek ki elég jól, a mai nap Eliotról és a két gyökérről szól. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Dobtam egy üzit a cicámnak, hogy hol jöjjön értem, mivel indulunk. Azt válaszolta, fél óra, el kell készülnie. Ó, egyem meg, tetszeni akar valakinek. Hogy nem nekem, abban is biztos vagyok.

– Cica, itt vagyok – hajolt be az ajtón mosolyogva, szőke tincsei kissé meg is lebbentek tőle. Rámosolyogtam, nagyon édes volt, hasonlóképpen öltözött fel, mint én, csak neki rózsaszín ingje volt, na meg nyakkendője.

– Óóó – haraptam be az alsó ajkam. – Azt hiszem, félistent láttam – kezdtem közeledni felé. Rendesen bejött a szobámba, átkarolta a derekam, én nyakába kapaszkodtam, és egy igazi szerelmes csókot váltottunk. Élvezd ki minden pillanatát, édesem, ma mindennek véget vetek.

– Jack, jössz már? – jött utána Kyle is. Teljesen elámultam; igaz ő nem olyan ünnepies ingben volt, mint mi, hanem rendes utcaiban, szaggatott farmerben, fehér sportcipőben, de mégis ő nézett ki hármunk közül a legszexibben. Amint megpillantott engem is, dacosan oldalra rántotta a fejét; még mindig haragudott rám, a semmiért! – Nem mondtad, hogy ő is jön…

– Hiszen az öccse – magyarázta, úgy, mintha egyértelmű lenne, hiszen az is. Fintorodva kiment a szobából, jelezvén, hogy elfogadja erre a röpke pár órára a köcsög társaságom. Nem törődve megvontam a vállam, és elindultunk utána. A galéria három utcával volt csak arrébb, mire odaértünk sokan voltak ott. Természetesen út közben én egy kicsit lemaradtam, ők ketten mentek elől, valamiről beszélgetve. Onnan hátulról elnézve teljesen beigazolódott a sejtésem; Jack szerelmesen, lágyan nézett mindig rá, próbált közel sétálni hozzá, és minden hülyeségen nevetni. Hm, érdekes, érdekes…

– Brian! – szaladt rögtön oda hozzám Eliot, és szorosan megölelt. Ő öltönyt viselt, ebben illik átvenni az első helyezésért járó díjat. – Mindenre készen állok – vigyorogott rám magabiztosan.

– Nyugi, tuti, nyerni fogsz – mosolygott rá Kyle. Öcsém bólintott, majd visszatért a többi versenyzőhöz. Jackék ismét beszélgetésbe kezdtek, mintha teljesen össze volnának már nőve, mintha már ezelőtt is sokat lógtak volna együtt. Szőkeségem elsütött egy poént, haverom csak ráncolta a szemöldökét, ő sem értette a vicc lényegét.

– Na, nem érted? – karolta át a vállánál, és adott neki egy barackot. – Állt a srác középsője – magyarázta nevetve.

– Attól még nem vicces – vigyorgott rá eszméletlenül pimaszul. Kissé közel volt egymáshoz az arcuk, édesem el is pirult. Öhm… Ez egy kicsit fáj… Tudom, nem kéne, hiszen én akartam ezt, de akkor is! Rohadtul nem élvezem, ahogy ketten ezek itt enyelegnek előttem, főleg, hogy az egyiknek CSAK velem kéne foglalkoznia, nem pedig Jackkel. Vagyis… – lepődtem meg a saját gondolatomra is. Idióta vagyok, magam sem tudom, mit gondolok. Ekkor hirtelen a terem közepére felállított ideiglenes színpadra felsétált egy öltönyös, kopasz, szemüveges férfi, egy lappal. Mindenki felé fordult, a beszélgetések abbamaradtak. A férfi megigazította a mikrofont, kipróbálta, és figyelmet kért magának.

– Minden kedves idetévedőnket üdvözlők a Hazám, tájam, környezetem nevezetű körzeti festészeti versenynek az eredményhirdetésén. A festményeket az eredményhirdetés után megtekinthetik galériánkban. Összesen nyolcvankettő remekműből kellett a zsűrinek kiválasztania azt a hármat, amelyek tovább jutnak országos döntőre is. A helyezettek a rendezvény után vezetik át nyereményüket. De akkor nem is húznám tovább az időt, jöjjenek a helyezettek! – Na, végre, annyira utálom, amikor ennyi rizsát nyomnak… – Harmadik helyezet, a bronzérmes, aki egy ámulatba ejtő műt küldött be nekünk. – Itt természetesen tartott egy kis hatásszünetet, én szinte darabokra rágva az alsó ajkam. – Chad Dickens! – jelentette be, mire jobbomról valaki rögtön tapsolni kezdett, rögtön utána a nép is. Oldalra kaptam a fejem; Chaster? – értetlenkedtem, majd visszafordultam a színpad felé, ahol az oklevelet a szőke kis barátja vette át, akit még jó múltkor Kyle végig mért. Oké, bolondoknak jár a szerencse, ezt eddig is tudtam. – Második helyezet, aki nem sokkal csúszott le az első helyezésről… Martin Call. – Ki ez? Fogadok, nem is a mi sulinkba jár, hiszen sose láttam – néztem, ahogy átveszi a „díját.” – Végül az első helyezet, aki a nyolcvankettő festmény közül a legbámulatosabb, legjobb, leggyönyörűbb, legjobban a témához valót készítette… – Hosszabb szünet, mint általában, lábaim úgy éreztem, majd’ kiesnek alólam, amikor végre kimondta a nevet. – Eliot Hunster! – kiáltotta el magát a kopasz, mire én hatalmas „hurrá”-t eleresztve felugrottam, majd vastapsba kezdtem. Szerencsémre a tettem mindenki követte. Öcsém büszke vigyorral az arcán vette át az oklevelet, aztán mindenkit kiküldtek egy másik helyiségbe, míg előkészítik a festményeket.

– Tudtam, hogy nyerni fog – mondja elámulva Jack.

– Én is – ámuldozott vele együtt Kyle is.

– Persze, hiszen én mondtam – vigyorgott rá. Unottan figyeltem a beszélgetésüket; egész randi alatt Jack egyetlen szót sem szólt hozzám, se barátom. Komolyan, hogy kéne éreznem? A két srác, akit imádok, egymást nyalják, falják, én itt állok gyertyatartóként, erőltetett mosollyal a képemen, és azon agyalok, hogy a pasimnak mi van, ami nekem nincs, és miért ő vele van ilyen jóban az én haverom, és miért nem velem…

– Brian, minden oké? – fordult felém a szőkeség, de Kyle-t még mindig a vállánál ölelte. Elidőztem rajtuk, túl jól összeillettek, túlságosan irritált, hogy Kyle hagyta az egészet, az sem hagyott nyugodni, hogy nekem kéne ott állnom, nem neki, mivel Jack az én pasim!

– Nem… – motyogtam lesütött szemmel.

– Tessék? – értetlenkedett. Elegem van!

– Kurvára nem oké semmi – emeltem meg kissé hisztisen a hangom, mire mindkettőnek kitágultak a pupillái, de nem érdekelt, egyszer nálam is elszakad az a bizonyos cérna. – Elmondom mi a gond, cicabogaram, ha már megkérdezted. Egyszerűen felmegy az agyvizem, ha látlak Kyle-jal, utálom, ha velünk van, mert akkor csak vele foglalkozol, és rohadtul elegem van abból is, hogy engem dugsz, míg ő belé vagy szerelmes! – Már ellenkezésre nyitotta a száját, de nem, most én beszélek! – Szakítok, basszus, érted?! – kérdeztem erőteljesebben. – Vége! – nyomtam meg ezt a szót, majd lazán elsétáltam. Gratulálnom kell az öcsémnek, nem érek rá az ő szerelmüket pátyolgatni.

Kérdéseink:
1.) Nem gyors egy kicsit, hogy dobta?
2.) Mi tetszett a fejezetben? (ha tetszett)
3.) Mi nem tetszett?
4.) Mit gondoltok, Kyle direkt szívta Brian vérét?
5.) Jackről vélemény?:)