Tizenhetedik ecsetvonás - Hova megyünk kirándulni, avagy minden olyan lesz, mint régen?

Sziasztok! Nos, nem tervezek nagy litániákat írni, hogy miért nem volt ez idáig friss, ha valakit érdekel, nyugodtan kérdezzen rá, de itt nem lopnám ezzel az időt. Igaz, rengeteg idő telt el az új fejezet óta, de reméljük, azért akad még pár olyan olvasónk, akik hűségesek maradtak hozzánk, és köröm rágva várják az új fejezetet. Jó hír, itt van! *-* Nagyon reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást! 

Klye szemszöge:

Végül nem aludtam a Hunster családnál, túlságosan irritált a kis Suzy. Most komolyan, olyan ez a név, mintha egy régi filmben szerepelne. Ennyi erővel lehetne Lora vagy Sarah. Persze mit is várok én az emberektől? Hogy normális neveket adjanak a gyerekeiknek? Lehetetlen, élő példa az egyik osztálytársam, Alfrednek hívják. Hát, kellett egy kis idő mire megjegyeztem. De ez a Suzy lányka, maga az ördög! Azért a nap végére ő is megkapta a magáét, olyan vicces volt, ahogy meglátott minket Bri-jal. Bevallom, direkt smároltam le, és direkt nem zártam be az ajtót, tudtam, követni fog. És így történt, hogy Emmett bácsi hazug tyúknak nevezte, Brian anya az apjával veszekedett, és én elnézést kérve leléceltem. Elvégre, minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Mégis egyvalakiért - nem tudom, miért - aggódtam. Bár utálom a szőke fejét, azért érdekelt, hogy van, akkortájt egyre jobban barátkoztunk. Mindig azt mondom, gyűlölőm, még az előbb is, ennek ellenére haverféleségnek gondolom. 

- Itt vagyok - nyitott be az elfoglalt termünkbe -, na, mit akartál? - nézett körbe, majd maga alá húzott egy stokedlit és ráült.

- Semmi különöset - festettem továbbra is a vízesést a falra, sajnos Brian nem ért rá, ezért nekem kellett megcsinálnom, nem tudok olyan élethűen, mint ő, de azért megtette -, csak beszélgetni akartam.

- Miről? - Hallottam a hátam mögül. Letettem az ecsetet, megfordultam, a rongyomért nyúltam, megtöröltem a kezem, aztán mutattam neki, hogy kövessen. 

Egészen a koleszszobáig elmentem, ahol aztán lehuppantam az ágyra, ő is követte a tettem, majd várta a válaszom. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Brian is ott volt, lerakta maga mellé a „hogy készítsünk 3D-s illusztrációkat” című könyvet, majd figyelmesen figyelni kezdte a jelenetet. A fracba is! Már csak ez hiányzott, hogy lássa, ahogy bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért... Jacktől. Ahj, végignéztem az újdonsült pasimon, vagy mimen - meg kéne beszélnünk ki nekem -, szája szélén egy apró mosoly csücsült. Próbáltam neki egy alig látható szemmozgással jelezni, menjen el, amit hál’ isten értett is. De még így sem tudtam kinyögni egy átkozott sajnálomot, az istenit! Taktikát kellett váltanom, nem tehettem mást, minthogy az ágyam alól kihúztam a sakktáblám.

- Játszunk! - nyitottam fel, neki adtam a fehéreket, aztán elkezdtük felpakolgatni.

- De én ilyet nem tudok - rakosgatta a bábukat a lehető legrosszabb helyekre, egyesével vissza kellett raknom a helyes helyre. - Látod? Még ezt is elcsesztem.

- Majd belejössz - mozdítottam meg jobbról a második parasztot -, amúgy hogy vagy? 

- Jól - utánozta a lépésem -, összejöttem valakivel.

- Igen? - lepődtem meg, ezek után hagytam is a játékot. - Ki az a szerencsétlen? 

- Richard Ross, színműves, Blaine mutatott be minket egymásnak.

- És, most jártok? - kérdeztem rá, miközben összepakoltam a sakk készletet. Érdekelt, amiről beszélt, sőt! Örültem neki, legalább könnyebben leszáll rólam. Azért picit töri az egómat, hogy ilyen hamar túllépett rajtam, de így a legjobb, nem kellett legalább drámai párbeszédeket folytatnom. Az nem megy nekem, kicsit sem. 

- Igen - mosolyodott el -, bár nem vagyok belé szerelmes, jó fej és kitudja, lehet ő az igazi. 

- Álmodozz csak, kicsi rigó! - álltam fel. - Menjünk, az ofő reggel szólt, találka lesz délután, na, gyere.

- Mit akar már megint? - röhögött fel Jack, miközben felállt és az ajtóhoz sétált. - Szerinted megint ránk akarja tukmálni a fiát pár órára? 

- Nem hiszem - indultam utána. - Állítólag valamit be akar jelenteni.

Már csak az kéne, hogy az a démoni gyerek köztünk legyen. Azt már nem! Tavaly nem voltunk harmincan képesek felügyelni rá, kész hajsza volt az a pár óra. 

Lassacskán a mi kis kedvenc termünkbe érkeztünk, gyorsan lehuppantam Brian mellé. Szokásához híven rajzolt valamit, még csak fel sem nézett a lapról. Világos barna haja mostanra kissé már megnőtt, aminek eredménye az volt, hogy lógott a pad irányában. És most nem akarok nyálazni, vagy drámai lenni, csak hogy is mondjam... Olyan jó volt látni, ahogy a haja lágyan homlokára és az arcára omlott, miközben a hosszú szempillája már-már majdnem súrolta őket. Óvatosan az ő irányába nyújtottam a kezem, hozzáértem az engem pillanatnyilag megbabonázott dologhoz és simítottam egyet. Puha volt, ráadásul még bársonyos is. Egyáltalán nem értem, miért rajong más hajáért, ha magában az övé is elbűvölő. Igen, imádja, ha egy pasasnak tökéletes a haja, bár szerintem neki nem csak az, hanem mindene. Amit pletykálnak róla igaz, Brian Hunster maga a tökély. 

- Ne molesztálj - tolta ki rám nyelvét ez a zseni. 

- A halál az - kezdtem el csak azért is simogatni a combját.

- Üdv halál! - nevetett fel, majd a szemöldökével játszott fel-le. - A nevem Brian.

Tudom, hogy csak poénkodott, mégsem tudtam folytatni, és nem csak azért, mert a tanár úr belépett a terembe, hanem mert meg akartam csókolni. A francba is! Nem tudtam, mi van mostanában velem. Úgy kezdődött az egész, hogy érdekelt, mit csinál és kivel, aztán vonzott az ajka, majd háton csókoltam, megcsókolt, én is megcsókoltam, aztán azt mondtam „megpróbálhatnánk”és azóta többször elégített ki magában a gondolata, mint bármelyik srác.  Ahj! - túrtam a hajamba. Komolyan nem tudom, hányadán állunk, na meg, hogy miért teszem, amit teszek. Mert hát bevallom, nem érzem magam szerelmesnek, mert ha az lennék, ugyanolyan zavarban kéne lennem, mint mikor az öccse közelében vagyok, nem igaz? Talán meg kéne vele beszélnem.

- Mondja már meg, miért kellett idejönnünk - hisztizet az osztály hiszti gépje, Chatlyn.

- Jó-jó - törölte le a tanár az utolsó krétaport is a tábláról -, szóval gyerekek meg kell beszélnünk hova megyünk kirándulni.

Mivel nekem mindegy volt, egy vállrándítással jeleztem véleményem, majd padtársamtól elcsórtam a lapját. Már szekáltam volna, amiért egy egyszerű térbeli kockára futotta, mikor lecsitított. Velem ellentétben őt lázba hozta a kirándulás. Soha nem értettem, mi olyan jó abban, hogy egyszerre harmincan sétálgatunk egy erdőben vagy múzeumba. 

- Valakinek, valami ötlete van? - tárta szét a kezét a tanár.

- Nekem! - lelkesedett az egész osztályból az én drága jó barátom, de el kell, hogy mondjam, szörnyen idegesítő volt! Természetesen a tanár nem szólította fel, várta, hátha más is jelentkezik. Találjátok ki, mit csinált ez a tökkel fával ütött idióta? Felállt és fel-alá kezdett ugrálni és csak kántálta: - Nekem van ötletem, na, szólítson már fel! 

- Hát akkor mondd - sóhajtott az úr elég feltűnően. - Nehogy mást is hagyj kibontakozni.

- Menjünk Párizsba - dobta fel az ötletet, persze az ofő megjegyzését szokás szerint figyelmen kívül hagyta.

- Mégis mi a faszért? - fordultam hozzá, nem akartam közbevágni ebbe az értelmes témába, de na! Párizs messze van, és én annyit nem utazok! A terem elején köhintett a tanítók mintaképe, sóhajtottam egyet, majd kijavítottam magam - Mármint, mégis miért mennénk oda? 

- Mért ne?! - förmedt rám Chatlyn. Innentől se a lányokat, se ezt a barmot nem lehetett lelőni, egyfolytában ellenkeztek velem. Nem tágítottak a hőn szeretett helyükről. Kérdem én: olyan messze mit lehet csinálni? Ha meg valami csoda folytán felhoztam egy ötletet - menjünk a Greenich-re -, lehurrogtak! Esküszöm, nem értem én az emberek gondolkodását, minek menne messze, ha közel is tudunk szórakozni? Ideje rájönnöm, én vagyok a világ legokosabbja. 

***

- Örülj, tapsold meg magad! - vitatkoztam még mindig a barna hajúval. Már a bokszban voltunk, sajnos a fiúk nem tudták miről van szó, és nem is akarták megtudni. Pedig száz, hogy nekem adtak volna igazat.

- Örülök is - hajolt elém harciasan -, de csak mert te vesztettél.

- Még nincs vége!

- Persze, hogy nincs - vágott közbe Blaine. Tenyere a száját tapasztotta, de épp elég lazán, ahhoz, hogy eltorzított hangon beszéljen. - Brian, Kyle csak azt szeretné mondani - itt úgy csinált, mint aki valami légzési problémája van -, én vagyok az apád! 

És eddig tartott a nagy Dark Blainer múltja, elkezdett röhögni. Míg a fiúk nevettek rajta -, amit valljunk be, csoda - addig mi rá se hederítettünk. Olyanok voltunk, mint régen, találtunk valamit, amiben nem értettünk egyet, és veszekedtünk. Igazából a nap végére, sőt már órákkal később sem haragudtam rá. Helyette inkább mosolyogva ütöttem le a labdát akárhányszor feldobta. Külső szemmel két havernak tűnhettünk, akik talán legjobb barátok, de semmiképp nem nézte volna ki senki kívülről, hogy vonzódunk egymáshoz. Hmm, talán az idősebb Hunster fiú olyan lenne, akár egy óvodás? Azzal kötegszik, aki tetszik neki. Végül aztán, mikorra már a szobában voltunk és már be is ágyaztunk, rákérdeztem az engem egésznap foglalkoztatott kérdésre: - Mik vagyunk mi egymásnak?

Meglepődött a kérdésen, arca lassacskán vette fel a pipacs színét, zavarban volt. Valószínűleg maga sem tudott rá válaszolni. És nem is tette, meg se szólalt, még a szemembe is alig akart nézni. Tudom, hogy érzékenyen érinti ez a téma, de na! Egyszer én is beszélhetek az érzelmeimről, legalábbis szerintem. Még vártam egy kicsit, mindhiába, ugyanúgy nem szólt hozzám.

- Szerintem többek vagyunk egy egyszerű barátságnál. - Próbáltam elkapni a tekintetét, az ember azt hinné, ha egyszer is ilyet kiejt a száján, akkor szégyellni fogja magát. Ennek ellenére továbbra is csak mosolyogni tudtam, sőt, egy ideje csak a pimasz mosoly ment. 

- Tényleg úgy gondolod? - kérdezett rá érdeklődve.

Ezen elgondolkoztam. Tényleg így gondolnám? Többet szeretnék tőle? Feladnám a barátságunkat? - fürkésztem a tekintetét, hátha rá tudok jönni, ő mit gondol. Ha most úgy tényleg igazán elkezdenénk randizni meg úgy csinálni, ahogy a párok szoktak, akkor a három éve tartott barátságunk tönkre megy. Megijedtem, nem akartam elveszteni. 

- Félek. - Nem akartam kimondani, egyszerűen kiejtettem, olyan megalázó volt. Azt hittem, kiröhög vagy kigúnyol miatta, esetleg feláll és otthagy. Gondolom, nem kell mondanom, akkora már eltűnt minden magabiztosság az arcomról.

- Én is, de nem baj. - Megértő volt, kissé túlságosan is. Miért nem tud egyszer úgy igazán kiállni az igazáért?! Könyörgöm! Ha egyszer már régóta szeret, és megtudja, hogy nekem sem közömbös, akkor mi a fenéért nyugszik bele, abba, hogy félek? Azt már nem! Nem engedem, hogy ez történjen.

- Mégis úgy gondolom, ahogy mondtam!

Úgy csináltam, mint aki nem kételkedne ebbe az egész dologban. Még mosolyogtam is! Mégsem hitte el. Meggyanúsított, hogy hazudok, majd azt mondta, rossz színész vagyok.  

- Maradjunk akkor barátok - dőlt el mellettem az ágyon, úgy beszélt hozzám. Őszintén! Ki mondta neki ezt a hülyeséget? Mondtam egy szóval is, hogy csak barátok, vagy mi? 

- Mikor mondtam én ezt, he? - Lehet túl agresszív, erőszakos vagyok, mert gondolkodás nélkül felé másztam, feje mellett lefogtam a kezét és úgy ismételtem meg a kérdésem.

- Azt mondtad, félsz - válaszolta megdöbbenve, szerintem sose hitte volna, hogy egyszer is ilyen helyzetbe kerülünk.

- Az nem jelenti azt, hogy nem akarok semmit - néztem mélyen a szemébe. - Holnap, suli után veszünk rágcsát és valami innit, aztán átmegyünk a tévé szobába. Ott megnézünk valami filmet - hajoltam hozzá közelebb -, és ezt visszamondani bármi felé mondvacsinált indokkal szigorúan tilos! Megértetted? - Megvártam, míg röhögve bólintott egyet, majd leszálltam róla, lefeküdtem a saját ágyamba. - Szép álmokat, Brian!