Tizenhetedik ecsetvonás - Hova megyünk kirándulni, avagy minden olyan lesz, mint régen?

Sziasztok! Nos, nem tervezek nagy litániákat írni, hogy miért nem volt ez idáig friss, ha valakit érdekel, nyugodtan kérdezzen rá, de itt nem lopnám ezzel az időt. Igaz, rengeteg idő telt el az új fejezet óta, de reméljük, azért akad még pár olyan olvasónk, akik hűségesek maradtak hozzánk, és köröm rágva várják az új fejezetet. Jó hír, itt van! *-* Nagyon reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást! 

Klye szemszöge:

Végül nem aludtam a Hunster családnál, túlságosan irritált a kis Suzy. Most komolyan, olyan ez a név, mintha egy régi filmben szerepelne. Ennyi erővel lehetne Lora vagy Sarah. Persze mit is várok én az emberektől? Hogy normális neveket adjanak a gyerekeiknek? Lehetetlen, élő példa az egyik osztálytársam, Alfrednek hívják. Hát, kellett egy kis idő mire megjegyeztem. De ez a Suzy lányka, maga az ördög! Azért a nap végére ő is megkapta a magáét, olyan vicces volt, ahogy meglátott minket Bri-jal. Bevallom, direkt smároltam le, és direkt nem zártam be az ajtót, tudtam, követni fog. És így történt, hogy Emmett bácsi hazug tyúknak nevezte, Brian anya az apjával veszekedett, és én elnézést kérve leléceltem. Elvégre, minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Mégis egyvalakiért - nem tudom, miért - aggódtam. Bár utálom a szőke fejét, azért érdekelt, hogy van, akkortájt egyre jobban barátkoztunk. Mindig azt mondom, gyűlölőm, még az előbb is, ennek ellenére haverféleségnek gondolom. 

- Itt vagyok - nyitott be az elfoglalt termünkbe -, na, mit akartál? - nézett körbe, majd maga alá húzott egy stokedlit és ráült.

- Semmi különöset - festettem továbbra is a vízesést a falra, sajnos Brian nem ért rá, ezért nekem kellett megcsinálnom, nem tudok olyan élethűen, mint ő, de azért megtette -, csak beszélgetni akartam.

- Miről? - Hallottam a hátam mögül. Letettem az ecsetet, megfordultam, a rongyomért nyúltam, megtöröltem a kezem, aztán mutattam neki, hogy kövessen. 

Egészen a koleszszobáig elmentem, ahol aztán lehuppantam az ágyra, ő is követte a tettem, majd várta a válaszom. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Brian is ott volt, lerakta maga mellé a „hogy készítsünk 3D-s illusztrációkat” című könyvet, majd figyelmesen figyelni kezdte a jelenetet. A fracba is! Már csak ez hiányzott, hogy lássa, ahogy bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért... Jacktől. Ahj, végignéztem az újdonsült pasimon, vagy mimen - meg kéne beszélnünk ki nekem -, szája szélén egy apró mosoly csücsült. Próbáltam neki egy alig látható szemmozgással jelezni, menjen el, amit hál’ isten értett is. De még így sem tudtam kinyögni egy átkozott sajnálomot, az istenit! Taktikát kellett váltanom, nem tehettem mást, minthogy az ágyam alól kihúztam a sakktáblám.

- Játszunk! - nyitottam fel, neki adtam a fehéreket, aztán elkezdtük felpakolgatni.

- De én ilyet nem tudok - rakosgatta a bábukat a lehető legrosszabb helyekre, egyesével vissza kellett raknom a helyes helyre. - Látod? Még ezt is elcsesztem.

- Majd belejössz - mozdítottam meg jobbról a második parasztot -, amúgy hogy vagy? 

- Jól - utánozta a lépésem -, összejöttem valakivel.

- Igen? - lepődtem meg, ezek után hagytam is a játékot. - Ki az a szerencsétlen? 

- Richard Ross, színműves, Blaine mutatott be minket egymásnak.

- És, most jártok? - kérdeztem rá, miközben összepakoltam a sakk készletet. Érdekelt, amiről beszélt, sőt! Örültem neki, legalább könnyebben leszáll rólam. Azért picit töri az egómat, hogy ilyen hamar túllépett rajtam, de így a legjobb, nem kellett legalább drámai párbeszédeket folytatnom. Az nem megy nekem, kicsit sem. 

- Igen - mosolyodott el -, bár nem vagyok belé szerelmes, jó fej és kitudja, lehet ő az igazi. 

- Álmodozz csak, kicsi rigó! - álltam fel. - Menjünk, az ofő reggel szólt, találka lesz délután, na, gyere.

- Mit akar már megint? - röhögött fel Jack, miközben felállt és az ajtóhoz sétált. - Szerinted megint ránk akarja tukmálni a fiát pár órára? 

- Nem hiszem - indultam utána. - Állítólag valamit be akar jelenteni.

Már csak az kéne, hogy az a démoni gyerek köztünk legyen. Azt már nem! Tavaly nem voltunk harmincan képesek felügyelni rá, kész hajsza volt az a pár óra. 

Lassacskán a mi kis kedvenc termünkbe érkeztünk, gyorsan lehuppantam Brian mellé. Szokásához híven rajzolt valamit, még csak fel sem nézett a lapról. Világos barna haja mostanra kissé már megnőtt, aminek eredménye az volt, hogy lógott a pad irányában. És most nem akarok nyálazni, vagy drámai lenni, csak hogy is mondjam... Olyan jó volt látni, ahogy a haja lágyan homlokára és az arcára omlott, miközben a hosszú szempillája már-már majdnem súrolta őket. Óvatosan az ő irányába nyújtottam a kezem, hozzáértem az engem pillanatnyilag megbabonázott dologhoz és simítottam egyet. Puha volt, ráadásul még bársonyos is. Egyáltalán nem értem, miért rajong más hajáért, ha magában az övé is elbűvölő. Igen, imádja, ha egy pasasnak tökéletes a haja, bár szerintem neki nem csak az, hanem mindene. Amit pletykálnak róla igaz, Brian Hunster maga a tökély. 

- Ne molesztálj - tolta ki rám nyelvét ez a zseni. 

- A halál az - kezdtem el csak azért is simogatni a combját.

- Üdv halál! - nevetett fel, majd a szemöldökével játszott fel-le. - A nevem Brian.

Tudom, hogy csak poénkodott, mégsem tudtam folytatni, és nem csak azért, mert a tanár úr belépett a terembe, hanem mert meg akartam csókolni. A francba is! Nem tudtam, mi van mostanában velem. Úgy kezdődött az egész, hogy érdekelt, mit csinál és kivel, aztán vonzott az ajka, majd háton csókoltam, megcsókolt, én is megcsókoltam, aztán azt mondtam „megpróbálhatnánk”és azóta többször elégített ki magában a gondolata, mint bármelyik srác.  Ahj! - túrtam a hajamba. Komolyan nem tudom, hányadán állunk, na meg, hogy miért teszem, amit teszek. Mert hát bevallom, nem érzem magam szerelmesnek, mert ha az lennék, ugyanolyan zavarban kéne lennem, mint mikor az öccse közelében vagyok, nem igaz? Talán meg kéne vele beszélnem.

- Mondja már meg, miért kellett idejönnünk - hisztizet az osztály hiszti gépje, Chatlyn.

- Jó-jó - törölte le a tanár az utolsó krétaport is a tábláról -, szóval gyerekek meg kell beszélnünk hova megyünk kirándulni.

Mivel nekem mindegy volt, egy vállrándítással jeleztem véleményem, majd padtársamtól elcsórtam a lapját. Már szekáltam volna, amiért egy egyszerű térbeli kockára futotta, mikor lecsitított. Velem ellentétben őt lázba hozta a kirándulás. Soha nem értettem, mi olyan jó abban, hogy egyszerre harmincan sétálgatunk egy erdőben vagy múzeumba. 

- Valakinek, valami ötlete van? - tárta szét a kezét a tanár.

- Nekem! - lelkesedett az egész osztályból az én drága jó barátom, de el kell, hogy mondjam, szörnyen idegesítő volt! Természetesen a tanár nem szólította fel, várta, hátha más is jelentkezik. Találjátok ki, mit csinált ez a tökkel fával ütött idióta? Felállt és fel-alá kezdett ugrálni és csak kántálta: - Nekem van ötletem, na, szólítson már fel! 

- Hát akkor mondd - sóhajtott az úr elég feltűnően. - Nehogy mást is hagyj kibontakozni.

- Menjünk Párizsba - dobta fel az ötletet, persze az ofő megjegyzését szokás szerint figyelmen kívül hagyta.

- Mégis mi a faszért? - fordultam hozzá, nem akartam közbevágni ebbe az értelmes témába, de na! Párizs messze van, és én annyit nem utazok! A terem elején köhintett a tanítók mintaképe, sóhajtottam egyet, majd kijavítottam magam - Mármint, mégis miért mennénk oda? 

- Mért ne?! - förmedt rám Chatlyn. Innentől se a lányokat, se ezt a barmot nem lehetett lelőni, egyfolytában ellenkeztek velem. Nem tágítottak a hőn szeretett helyükről. Kérdem én: olyan messze mit lehet csinálni? Ha meg valami csoda folytán felhoztam egy ötletet - menjünk a Greenich-re -, lehurrogtak! Esküszöm, nem értem én az emberek gondolkodását, minek menne messze, ha közel is tudunk szórakozni? Ideje rájönnöm, én vagyok a világ legokosabbja. 

***

- Örülj, tapsold meg magad! - vitatkoztam még mindig a barna hajúval. Már a bokszban voltunk, sajnos a fiúk nem tudták miről van szó, és nem is akarták megtudni. Pedig száz, hogy nekem adtak volna igazat.

- Örülök is - hajolt elém harciasan -, de csak mert te vesztettél.

- Még nincs vége!

- Persze, hogy nincs - vágott közbe Blaine. Tenyere a száját tapasztotta, de épp elég lazán, ahhoz, hogy eltorzított hangon beszéljen. - Brian, Kyle csak azt szeretné mondani - itt úgy csinált, mint aki valami légzési problémája van -, én vagyok az apád! 

És eddig tartott a nagy Dark Blainer múltja, elkezdett röhögni. Míg a fiúk nevettek rajta -, amit valljunk be, csoda - addig mi rá se hederítettünk. Olyanok voltunk, mint régen, találtunk valamit, amiben nem értettünk egyet, és veszekedtünk. Igazából a nap végére, sőt már órákkal később sem haragudtam rá. Helyette inkább mosolyogva ütöttem le a labdát akárhányszor feldobta. Külső szemmel két havernak tűnhettünk, akik talán legjobb barátok, de semmiképp nem nézte volna ki senki kívülről, hogy vonzódunk egymáshoz. Hmm, talán az idősebb Hunster fiú olyan lenne, akár egy óvodás? Azzal kötegszik, aki tetszik neki. Végül aztán, mikorra már a szobában voltunk és már be is ágyaztunk, rákérdeztem az engem egésznap foglalkoztatott kérdésre: - Mik vagyunk mi egymásnak?

Meglepődött a kérdésen, arca lassacskán vette fel a pipacs színét, zavarban volt. Valószínűleg maga sem tudott rá válaszolni. És nem is tette, meg se szólalt, még a szemembe is alig akart nézni. Tudom, hogy érzékenyen érinti ez a téma, de na! Egyszer én is beszélhetek az érzelmeimről, legalábbis szerintem. Még vártam egy kicsit, mindhiába, ugyanúgy nem szólt hozzám.

- Szerintem többek vagyunk egy egyszerű barátságnál. - Próbáltam elkapni a tekintetét, az ember azt hinné, ha egyszer is ilyet kiejt a száján, akkor szégyellni fogja magát. Ennek ellenére továbbra is csak mosolyogni tudtam, sőt, egy ideje csak a pimasz mosoly ment. 

- Tényleg úgy gondolod? - kérdezett rá érdeklődve.

Ezen elgondolkoztam. Tényleg így gondolnám? Többet szeretnék tőle? Feladnám a barátságunkat? - fürkésztem a tekintetét, hátha rá tudok jönni, ő mit gondol. Ha most úgy tényleg igazán elkezdenénk randizni meg úgy csinálni, ahogy a párok szoktak, akkor a három éve tartott barátságunk tönkre megy. Megijedtem, nem akartam elveszteni. 

- Félek. - Nem akartam kimondani, egyszerűen kiejtettem, olyan megalázó volt. Azt hittem, kiröhög vagy kigúnyol miatta, esetleg feláll és otthagy. Gondolom, nem kell mondanom, akkora már eltűnt minden magabiztosság az arcomról.

- Én is, de nem baj. - Megértő volt, kissé túlságosan is. Miért nem tud egyszer úgy igazán kiállni az igazáért?! Könyörgöm! Ha egyszer már régóta szeret, és megtudja, hogy nekem sem közömbös, akkor mi a fenéért nyugszik bele, abba, hogy félek? Azt már nem! Nem engedem, hogy ez történjen.

- Mégis úgy gondolom, ahogy mondtam!

Úgy csináltam, mint aki nem kételkedne ebbe az egész dologban. Még mosolyogtam is! Mégsem hitte el. Meggyanúsított, hogy hazudok, majd azt mondta, rossz színész vagyok.  

- Maradjunk akkor barátok - dőlt el mellettem az ágyon, úgy beszélt hozzám. Őszintén! Ki mondta neki ezt a hülyeséget? Mondtam egy szóval is, hogy csak barátok, vagy mi? 

- Mikor mondtam én ezt, he? - Lehet túl agresszív, erőszakos vagyok, mert gondolkodás nélkül felé másztam, feje mellett lefogtam a kezét és úgy ismételtem meg a kérdésem.

- Azt mondtad, félsz - válaszolta megdöbbenve, szerintem sose hitte volna, hogy egyszer is ilyen helyzetbe kerülünk.

- Az nem jelenti azt, hogy nem akarok semmit - néztem mélyen a szemébe. - Holnap, suli után veszünk rágcsát és valami innit, aztán átmegyünk a tévé szobába. Ott megnézünk valami filmet - hajoltam hozzá közelebb -, és ezt visszamondani bármi felé mondvacsinált indokkal szigorúan tilos! Megértetted? - Megvártam, míg röhögve bólintott egyet, majd leszálltam róla, lefeküdtem a saját ágyamba. - Szép álmokat, Brian!

Tizenhatodik ecsetvonás – Mikulás

Brian szemszöge

Suzzy továbbra sem volt hajlandó leszállni rólam. Sőt! Inkább egyre jobban csak ölelgetett meg 

nyávogott. Ah... Utálom a rokonaim! 
Ettől eltekintve folytattam a zenét, hiszen imádok zongorázni. Ahogy másodperc tört része alatt 

leütök az ujjaimmal egy-egy billentyűt, ezzel gyönyörű dallamokat varázsolva a légtérbe. Igaz, 

olyan igen jól nem tudok játszani, mint festeni, de azért az itthoniak szeretik hallgatni, főleg

az Örömódát. Hát, persze, azt tudom a legjobban. 

– Taníts meg engem is! – kérlelt nagy, kék szemekkel az unokatestvérem. Megráztam a fejem, majd  

leráztam magamról. Ezt nem lehet megtanítani, ehhez születni kell. Ahogy minden máshoz is. Heh, 

ez vicces. Ilyenkor szólna be Kyle, hogy ne játsszam a nagy bölcset. Apropó, Kyle... Annyira egy

balfasz vagyok! Ott volt az alkalom, hogy végre valóra válljon a két éve dédelgetett álmom, 

erre én beijedtem, és mindenféle hülyeséget találtam ki, hogy ne kelljen randiznunk... Elsőszámú

hülye gyerek vagyok! Bizonyára nem is érdekli, mivel azóta nem is keresett. Pff, méghogy 

megkéne próbálnunk! Mondja az, aki cseszett rám egy éven keresztül, majd szépen a pasimmal 

kezdett kapcsolatot a hátam mögött. Igen, szerintem is ő a legjobb barátom. Vagyis... Nem is 

tudom igazából, minek is nevezzem. Olyan barátság extrákkal. Vagy inkább az sem, hiszen semmi 

olyan nem történt köztünk. Attól félek, ez a dolog még mindig csak az én oldalamról igaz. Ő csak

el akarja felejteni Eliotot – pillantottam a kanapén üldögélő öcsémre. Susan mellette lézengett,

miközben a kis drágám nagyban magyarázott neki. Nem volt valami bőbeszédű, de ez a lány még 

belőle is kihozta a legrosszabbat. Akárhányszor a mi kis unokatesónk itt töltötte drága 

hétvégéjét, annyiszor verekedtek vagy vesztek össze. Nem csodálom, Eliot szeret piszkálódni, és 

a fiatalabb egyed pedig nem hagyja magát. Általában vicces jelenetek születnek a kettejük 

beszélgetéseikből. Hm, talán picikémhez mégis csak a lányok illenek. 

– Öcsi, átlépek Jackhez, jó? – álltam fel a hangszertől. Csak bólintott, és sajna több figyelmet

most nem érdemeltem az életében. Már előre félek, hogy mi lesz velem, ha valódi, komoly 

párkapcsolata lesz – húztam fel a bakancsom, téli kabátom, majd indultam is a buszra. Jackly 

bébi csak pár kilométerrel lakott arrébb, aminek köszönhetően sűrűn mentek arra buszok. Igazából

Kyle közelebb lakott, de most valahogy szégyelltem volna hozzá átmenni. Talán feszült lett 

volna a hangulat is. 

A busz meg is érkezett, jegyet váltottam, továbbá helyet foglaltam az első üléseken. Kényelmesek

voltak, az ablak azonban annál piszkosabb, ezért nagyon nem is tudtam figyelni a tájat. 

* * * 

– Kijaaaz?! – nyitott kómásan ajtót. Szőke, csillogó tincsei összevissza álltak, szép, kék 

szemében még ott bújkált az álmosság manója, és a jobb orcájához volt tapadva egy párizsi 

szelet. Ruházatául egy piros bokszer szolgált, melyen komolyan látszott, hogy most kelt. Van egy

 olyan tippem, hogy múlt éjjel ő részt vett Sharlotte buliján, és most kemény másnapos.

– Jaj, te – szedtem le róla fintorodva az ételt, majd háziasan beljebb mentem. Ha jól tudom, a 

szüleivel él együtt. Nem is értem, hogy az anyja, hogyan engedhet meg neki ilyen szintű ivást. 

Undorító! Bűzlik az alkohol szagtól. 

– Mondd gyorsan! – vett fel a földről egy fekete mackó nadrágot, aztán az asztalról elvett 

szívarra gyújtott. Nem is tudtam, hogy ilyen keményen nyomja a dohányt. Pláne azt sem tudtam, 

hogy dohányzik. – Hajrá – ült le az egyik székre. Helyet foglaltam vele szembe, és így kezdtünk 

szemezni. A nappali hamar megtelt füsttel, nem is csodálom, hogy a fehér falak lassan sárgulnak 

már. Az étkező asztal egy sima négy személyes körasztal volt - ott ültünk - kanapét nem nagyon 

láttam, csupán egy hosszú szekrényt teli dísztárgyakkal. És ekkora egy kupreált! Nem hiszem el, 

hogy nem képes takarítani.

– Szóval milyen volt a buli? – kérdeztem rá se nézve, inkább az asztalon lévő morzsaszemet 

kezdtem pöckölgetni. Ő maga mellé húzott egy hamust, beletette a szívart, majd egy jókora füst 

mennyiséget az arcomba fújt. Erős köhögésbe kezdtem; ez nem csak fullasztó, hanem rohadt büdös 

is. 

– Durva – kúszott perverz vigyor a képére. Jó, oké, mindent értek, Szőke Démon, nem kell 

ragozni, köszönöm! 

– Kivel? – sóhajtottam fel, mire csak felnevetett, de választ nem adott. Ezek szerint nem 

tartozik rám. 

– Neked milyen volt a randi? – kérdezett rá a lényegre. Talált süllyedt! Honnan tudja 

egyáltalán? Öhm... Kyle! Minden bizonnyal mai napig összejárnak. Hogy így, hogy úgy... 

– Nem voltunk... – makogtam lesütött szemmel. Jackből kinézem, ahogy most egy kárörvendő mosoly 

tündököl azon a cuki kis pofiján. 

– Miért? – Hangja boldog volt, túl boldog. Rápillantottam, a dohány ismét a szájából lógott. 

Ahj, vajon akkor is szívta, amikor vele voltam? Fúj, ez túlontúl büdös.

– Basszus, füves, vagy mi? – fogtam be az orromat. Annyira undorító ez a szag... Alkohol és... 

És nem tudom. 

– Dehogy – nyomta el gyorsan, nehogy ilyeneket feltételezzek róla. – Amúgy meg, te vagy a téma, 

nem én – trappolt ki a konyhába. Hangos csörömpölések hallatszottak, illetve egy káromkodás, 

aztán két pohár és egy Brandy kíséretében visszatért hozzám. 

– Nem ittál eleget tegnap? – ingattam meg a fejem. Tiszta szánalom. Ha elkezdi, hetekig nem 

tudja abbahagyni. Alkalmi alkoholista... Nemet intett a fejével, majd töltött minkettőnknek. 

– Köszi, de én most nem iszom – tiltakoztam.

– Ám legyen – vont vállat, miközben saját maga kis poharát megfogta és a szájához emelte. A 

barnás, sőt inkább arany színű lötty csak félig terítette meg a poharat, de ettől nézett ki 

tökéletesnek. Túl tökéletesnek. A-a, Brian, nem ihatsz! – Na lökd, mi a fasz van? – kérdezte 

Kyle stílusában. Valahogy így nem volt minden okés. Ő nem Jack volt. Ő nem az én Jakcly-m volt. 

Valahol eltűnt idő közben, valahol elhagytam... Ki ez? 

– Haver, minden rendben van? Biztos inni akarsz még? – kérdőjeleztem meg tette helyességét. 

Böfögött egyet, aztán nevetgélni kezdet. Azt hiszem, részeg. 

– Jaj, Hunster, ne oszd annyira az észt! Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy azért jöttél 

mert panaszkodni szeretnél Kyle-ra, de szólok – dőlt kicsit előre. Nyelt egyet, szemei vörösek 

voltak, alattuk fekete karikák rajzolódtak ki. – Meguntam szamár lenni, jó? Hadd legyek végre 

ló – egyenesedett vissza, majd újra rágyújtott. Attól félek, nem értem, mit akar ezzel mondani. 

Sőt, nem is hiszem, hogy adnom kéne rá, mivel hát nincs magánál, de akkor is. Úgy érzem, valami 

nyomja a lelkét régóta, csak nem szeretné elmondani. Sajnos mindig is ez volt vele a baj. Ő 

szívesen segített másnak, de ő még esélyt sem adott arra, hogy esetleg fordítva legyenek a 

dolgok. Nem, azt a becsülete nem engedte volna. 

– Jack, biztos minden oké? – kezdtem méregetni. Sóhajtva bólintott, aztán beterelt a szobába. 

Ott harapófogóval, de végül kiszedte belőlem, hogy mi a bú bánatért toltam felé a képem. Mivel 

féltem egy kapcsolattól. Nem is akármilyentől, egy meleg párkapcsolattól. De nem is az a gondom,

hogy férfivel lennék, hanem, hogy Kyle-jal. Ki lesz így a legjobb barátom? Mi több! Ki lesz 

nekem Kyle? Ahj, csessze már meg a sarki kurva! Akarom, de rohadtul, mert áh, de... Azt hiszem, 

értem, hogy miért bolond minden agytúrkász. Rengeteg ember az ő vállukra nyomja rá a gondjait. 

– Annyira egy nyomorék vagy – fordult oldalra. Én az ágyán ültem, ő elfeküdt és az ölem 

használta párnának. – Egy ilyen pasitól félni – ingatta a fejét. Tudtam, hogy nem éppen a 

legjobb emberrel beszélem meg a dolgokat, de nem tehettem mást. Ő értett meg legjobban 

érzelmileg és gondolkodásilag, mivel hát jártunk! 

– Légy a legjobb barátom. Akkor nen fogok tartani Kyle-tól. – Bólintott, befelé fordult, 

hasamhoz bújt. Mint valami kisgyerek, egyem meg. Selyemből készült haját kezdtem simogatni. Túl 

hívogató volt számomra, na... 

– Beszéljétek meg – ült fel, majd a telefonjáért nyúlt. Hevesen tiltakozni kezdtem. Nem azért 

jöttem idáig, csupán ki akartam önteni a szívem. Ahj, már, Jack! Még egy ideig magyaráztam neki 

a nagy semmiről, aztán kijelentette, hogy a félistennek küldött egy üzenetet, hogy jöjjön át 

hozzá.

– Te meg vagy húzatva! – kiáltottam rá. Ő csak nevetett, túl jó kedve lett neki. Szőke Démon, 

légy átkozott, légy átkozott! Jaj, mit tegyek?! - idegeskedtem. Természetessn Jacken semmi 

változást nem véltem fel. Valahogy mindig nyugodt tud maradni. Bárcsak én is... Ezt mindig is 

irigyeltem tőle. Ahogyan a haját és a génjeit is, de ez egy másik történet. 

– Nyisd ki! – intett a fejével, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Sőt, dörömbölés. 

Anyádat, ennyire kívánod?! - trappoltam oda a bejárati ajtóhoz, és vágtam ki sarkig 

őnagyságának. Ilyenkor hol van a nyugodt Jakcly? 

– Brian? – nézett rajtam végig felvont szemöldökkel. Először zavarba jöttem egy fél pillanatig, 

hiszen azt hittem valamit vétettem, és rajta kapott. De nem! A-a, pajti, ma nem nyered meg a 

játszmát.

– Ja – válaszoltam illedelmesen tömören. Nem is törődött tovább velem, helyette mint aki otthon 

van, bejött és első útja a konyha volt. Nem tudtam, mi tévő legyek. Csupán annyit, hogy tényleg 

meg kéne ezt a dolgot beszélnünk a nem tudom mimmel. Pasim? Haverom? Mim? 

– Hogy vagy? – ültem le vele az asztalhoz. Ez nagyon érdekes egy téma, meg kell hagyni.

– Meg vagyok, köszi – harapott bele a szendvicsébe. – És te? – Innentől kezdve mindenféle 

"érdekes" téma szóba jött, mint például, hogy evett- e már ma elég kaloriát, vagy ivott- e 

elegendő vizet. Igen, ezek nagyon fontosak voltak. Komolyan, rosszabb volt minket hallgatni, 

mint két nagypapát pokerezni tanítani! 

– Hol van Jack? – kérdezett rá végre az őt érdeklő dologra. Hát, persze, valakivel dugni is 

kell. 

– Elment – hazudtam a lehető legrosszabban. Körbenézett, mintha kereset volna valamit.

– Hová? – értetlenkedett. Na, gyerünk, hová, he?! Te okostojás! Gondolkodnál mielőtt hazudsz.


– A gyógyszertárba – folytak belőlem a szavak, akár a vízfolyás. Talán sokat tanultam már 

Kyle-tól. Igen, legalább ezt. 

– Aztán minek? – vonta fel a szemöldökét nevetve. – Viagrát vesz? – poénkodott tovább. Megráztam

a fejem, azonban ez volt a leghihetőbb, ezért végül megint beleegyeztem. Ekkor persze valami 

neki repült a szobaajtónak, sejtésem szerint Jacknek nem tetszett, ahogy kibeszéljük. De így 

járt. Nagyon jól tudja, hogy most nem tudok rendesen beszélni vele, erre rámúszítja. Hát, 

csessze széjjel magát nyolcszor hátulról. 

– Ez mi volt? – nézett a hang irányába szerelmem. Megvontam a vállam, aztán ráfogtam a macskára.

– Nincs is macskája.

– De vett egyet – hazudtam elég átlátszóan. Megforgatta a szemét, szerintem rájött a kis 

titkomra. Felsóhajtottam; ideje volt beavatni, hogy miért is untatom itt ki tudja, mióta. 

– Figyelj... szeretnék veled beszélni – kezdtem komolyan. Leült elém, mélyen a szemembe fúrta a 

tekintetét. Ingerült volt, mégha ezt nem is akarta kimutatni, a szeme mindent elárult róla. 

Talán túl jól ismerem. – Sajnálom a tegnapit, de... Baszod már! – temettem égő arcom a 

tenyerembe. Nem akarom kimondani, ez annyira gáz! 

– Hallgatlak. – Mosolygott, tudom, még akkor is, ha nem néztem oda. Hallani lehetett a 

hangjából. Egy újabb lélekkönnyítő levegő vétel után elvettem lélektükreim elől a zavaró 

tényezőt, és keményen, határozottan pillantottam Kyle szemébe. 

– Rohadj meg, ne élvezd! – vágtam hozzá az asztalon lévő kiskannalat. 

– Áú! – játszotta el a hatyú halálát. Odamentem hozzá, leguggoltam elé.

– Szívem, ellássam a sérüléseidet? – húztam végig a mutatóujjam a belső combján. Árgus szemekkel

követe kezem útját, aztán szó szerint felrúgott. – Ez fájt, te barom! – jajdultam fel. 

– Simogasd a kis barátnődet, ne engem! – háborodott fel ő is. Barátnőmet?! Miről beszél ez a 

hülye gyerek, he?! 

– Mi van?! – álltam fel, majd' szét robbanva. Még hogy barátnő, ch, mit képzel?! 

– Arra a kis bögyösre gondolok, aki ott majd hogy nem leszopott a zongoránál. – Nem értem, kiről

beszél. Fáj a fejem, görcsben áll a hasam, gőzöm sincs, hogy miről dumál... Aaaahhhj! 

Elegem van! 

– Bazdmeg, mondd már meg miről beszélsz, mert agyfaszt kapok tőled! – ordítottam rá. Kicsit 

meglepődött a kirohanásomon; igaz, hogy sokszor vagyok mérges, de nem ordítozom. Annyira. 

– Nemrégiben nálatok jártam... Mármint csak benéztem az ablakon, és akkor láttam, hogy te 

zongorázol, egy lányka meg körbe csókol téged – mondta rám se nézve. Ezek szerint tényleg 

érdeklem... De az első gondolatom mégis az volt, hogy...

– Mi vagy te, a Mikulás, hogy onnan lessel minket? – nevettem fel. Feldúltan kapta felém a 

fejét. – Egyébként az unokatestvérem volt az... – motyogtam kelletlenül.

– Francokat! Utálod a családod, miért zongoráztál volna neki?! Nekem persze sose... – Igen, ez a

beszélgetés egyre érdekesebb lesz. Azt várta, hogy játszak neki is valamit. Arany bogaram! Ekkor

a szobaajtó kinyílt, Jack jött ki rajta. Most csak szarabbul néz ki, mint eddig...

– Megjöttem – makogta unott hangon. Miért csinál úgy, mintha Eliot lenne? Kyle méregetni kezdte,

valamit furának talált.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Kyle. Jack ingerülten csapott az asztalra, mire én is a kis 

drágám kicsit hátra hökköltünk.

– Miért kell ezt állandóan megkérdezni?! Kurva jól vagyok, sőt ilyen jól még soha nem voltam! 

– kiáltott ránk, de kb úgy, mintha magát akarná erről meggyőzni. – Csak menjetek haza, jó? – 

nézett könyörgően Kyle-ra. A szívem szakadt meg érte, látszott rajta, hogy fáj neki a mi 

kapcsolatunk. Ezt szerintem barátom is észrevette, mivel zokszó nélkül teljesítette kérését.

* * * 

Hazafelé sétáltunk egymás mellett, teljesen némán. Az én eszem csak a szét csúszott szöszin 

járt, Kyle meg talán épp egy egyszarvún lovagolt, nem tudom. 

– Én aggódom érte – szólaltam meg, amikor odaértünk hozzánk. Még egy olyat hallottam, mintha 

egész halkan azt mondta volna, én is, de ebben nem vagyok egészen biztos. 

– Jó napokat! – léptünk be a házba. És, ami innen következett... Bújdosás, kiabálás, veszekedés,

természetfilm nézés és Suzzy. Minden áron velem és Kyle-jal - itt alszik, juhé! - akart lógni, 

szinte mindenhová követett minket.

– Zárd be! – sietettem Kyle-t, amikor bementünk a fürdőbe. Ide csak nem jön utánunk! 

– Jól van, jól van – jött oda hozzám nevetve. Megállt előttem mosolyogva, levette a pólóját, az 

én ingem is elkezdte kigombolni.

– Mit csinálsz? – pirultam el egy kicsit. Ez túl hirtelen jött.

– Elmegyünk fürdeni, talán – nevetett fel zavaromon. Lenyomta rólam a felsőm, ám ekkor kattant a

zár, ő sunyin oldalra pillantott, és lekapott! Először annyira meglepődtem, hogy vissza sem 

tudtam csókolni, aztán mire tehettem volna, véget ért a varázs...

– Ti meg mit...? – állt lefagyva az ajtóban Suzan. Hoppá... Ez meg, hogy nyitotta ki az ajtót?! 

Kis liba! 

– Mi járunk – húzott magához Kyle, akár egy lányt. Na, ez sérti az egom. A lányka teljesen 

elfehéredve futott le apához, majd mesélte el neki. Annyit még hallottam, ahogy apa rászól, hogy

– Kyle, ez meleg volt – másztam ki az öleléséből. Kicsit felizgultam, azt hiszem.

– De még milyen meleg – nevetett fel. Ez bizonyára egy olyan poén volt, amit én soha nem fogok 

megérteni.

Tizenötödik ecsetvonás - Nem értem

Sziasztok! 

Most különösen nem csacsogok semmit bevezetésképpen, csupán annyit, hogy jó olvasást ^^ 

Kyle szemszöge:

- Hoznál nekem sót? - kérdeztem attól a fiútól, akivel ebédeltem.

Bólintott, majd azzal a hosszú lábaival elment a kért dologért. Olyan nyúlánk, talán ezért a tulajdonságáért vannak annyira oda. Ki tudja, lehet hogy szivdöglesztő, csak én nem látom. De, hogy is láthattam volna? Tegnap olyan fura volt, Brian utánam jött, bevallotta, majd megcsókolt. Ttyű, sose hittem volna,  hogy ő fog kezdeményezni. Bár bevallom, őszintén imponáló dolog volt, hogy megtette. Úgy döntöttem, megpróbálhatnánk, elvégre próba szerencse. Megaztán, ha nem is passzolnánk egymáshoz, az sem lenne nagy tragédia, még mindig barátok lehetünk. Ezzel az elvvel hoztam meg a döntést. Nem volt mit vesztenem, szükségem volt már valakire, és ha az a legjobb barátom, akkor örömmel fogadom. De nem csak emiatt hívtam randizni, csak hát... Mégis ki tudna ellenállni neki, miközben úgy vall szerelmet, ahogy én kérem? Most az egyszer őszintén akartam, hogy sikerüljön a randink. Már el is terveztem minden részletét, még a beszélgetés témáját is.

- Tessék - tette le elém a sótartót, amiben körülbelül félig lehetett, szőke hajába beletúrt, végigvezette rajt az újját, majd rám mosolygott. Tényleg, neki még nem is mondtam a jó hírt.

- Képzeld, Briannel ma randizni fogunk. - Ahogy gondoltam, Jacket elöntötte a féltékenység, egyfolytában mindenféle kérdést feltett. "Miért?" "Hogy és mikor?"

- Értem - dőlt hátra a székben, miután elmeséltem neki mindent -, szóval bevallotta...

- Ja, ma meg moziba megyünk. - Kezembe vettem a sótartót, háromszor megsóztam vele a rizsem, majd visszatettem az asztalra.

Jack végig kísérte a mozdulataim, tudom, láttam. Arca alig láthatóan el is pirult. Féltékeny volt, tetőtől-talpig. Az ebédjét ezután csak kapargatta, az asztal lapját figyelte. Gondolkozott valamin, talán azon, hogy legközelebb nyolcvanszor is megnézi, hogy kivel fekszik össze. Úgy érzem, ez valahogy már sakk-matt a javamra. Mostanában egyre többet lógunk együtt, aminek persze örülök, legalább így valakin ki tudom élni gonosz hajlamaimat. Direkt játszadoztam vele, olyan vicces volt.

- Hánykor mentek a moziba? - Végül megkérdezte, egy alig látható félmosolyt megengedtem magamnak. Fölényesen ránéztem, majd mint aki jól végezte a dolgát, felálltam.

- Semmi közöd hozzá. - Ezzel a mondattal kezembe vettem a tálcát és indultam leadni. Csak sajnos ez az idióta jött utánam.
Ezt sehogy sem lehet lekoptatni? Nagyon akaratos egy fickó, több mint két hónapja próbálkozom levakarni magamról, na jó, lehet nem eléggé. Az a baj, hogy senki nem tud nekem ellenállni, minden hogyan aranyos vagyok. Épp ezért bármit is csinálok, lesznek rajongóim. Brian ennek nem fog örülni - néztem hátra a szőkére - ki fog engem nyírni. Hihetetlen, de féltékeny, látszik rajta. A randira visszatérve, igaz, hogy mindent megterveztem magamban, de azért be kell valljam, picikét félek. Hiszen készülök megszegni egy igen ősi szabályt: "Házi nyúlra nem lővünk." És én mindezt egészen odáig tiszteletben is tartottam, akkor Bri miért nem? Kíváncsivá tett, mégis mi a fenét szerethet bennem. Jó-jó, sok szerethető tulajdonságom van, de akkor is.

- Ugye nem akarsz követni? - kérdeztem meg tőle.

- Dehogy, nem mehetek vissza a koleszba, mikor te is, vagy mi? - mosolygott, azt hitte, kifoghat rajtam, vagy legalább zavarba hoz. Na, persze... Leszarom, ha tévedek, nem vagyok kislány, aki ettől megzavarodik és bocsánatot dadog.

Egyszerűen csak megrántottam a vállam, majd mentem is be az épületbe. Született egy tervem, azt gondoltam, muszáj megosztanom Briannel. Sietősre vettem a figurát, nem érdekelt, hogy vannak előttem, nekik mentem, és úgy haladtam tovább. A halál fog "elnézést elengedne?" dumákat kifacsarni a száján. Haha, meg aztán poénos, ahogy kiakadtak.  Azt hiszem, sokan meg akartak verni. Rajz óra következett, mindig ebéd után volt az, tudtam, ott kell őt keresni. Végig jártam a folyosót, mire megtaláltam a rajz felíratott az ajtón.

- Van egy ötletem - sompolyogtam oda, elkéstem, a tanár már javába magyarázott az  osztálynak.

- Majd szünetben - csititott el, majd tovább írta a kis vázlatát. Mi a fene?! Ne idegesítsen! Tudom, hogy tudja ezt az anyagot. Ahogy ő mondaná, "ha valaki ilyen suliba készül, az legyen tisztában a rajz minden szegletével", blabla.

 - Nem ér rá. - Fogaim között szűrtem ki a szavakat, egyrészt azért, mert rám nézett a tanárúr, másrészt,  kurvára idegesítet, hogy előbbre tartsa azt a szart leírni, mint engem meghallgatni.

És képzeljétek mi történt! Rám se hederített ez a ferdehajlamú barom. Helyette írogatott. Ez nevezi magát barátnak? Egy barát törődik a másikkal, segít rajta, és mindig, ismétlem, mindig meghallgatja. De ő nem, neki ez az egész művészesdi sokkal fontosabb nálam, sőt meg mertem volna kockáztatni, hogy a szüleinél is. De vajon mindez megéri neki? Hát, nem veszi észre, hogy kiidegel?! Azt akartam, csak rám figyeljen. Én fontos ember vagyok! Akkor miért nem képes ezt megtenni? - morogtam tovább magamban, hogy a bünbánatos istenverte, meg egyéb különfajta szebbnél szebb jelzőket aggasztottam rá.

- Most mondd - mondta, miközben kicsengettek.

- Már mindegy - álltam fel durcásan -, direkt megmondtam, nem ér rá. Hát kösz, hogy meghallgattál.

- Jaj, már, Kyle... Mondjad, nekem még festészetem is van, nem érek rá egész  nap.

- Elfelejtettem, oké? Nem tudom, mit akartam, most pedig menj, a végén még elkésel - ironizáltam, majd kiültem a folyosóra egy padra.

Eldöntöttem, megvárom, addig is elővettem a mobilom, beindítottam rajt az Agry Bridsöt és próbáltam letörölni azt az undorító, önelégült mosolyukat a malacoknak. Olyan szörnyen felmegy tőle a pumpám, mikor vesztek, ők meg vigyorognak. Nem bírtam sokáig a várakozást, felálltam és kimentem a kedvenc kis helyemre, a bokor mögé. Kivettem egy szál cigarettát, ajkaim közé helyeztem, aztán az öngyújtót a szál végéhez emeltem és meggyújtottam. Kissé megnyugtatot, már rég szívtam, azt hiszem, reggeli előtt, csoda ha kiakadtam minden szaron? Komolyan, néha egy menszesze közepén lévő lányhoz tudom magam hasonlítani. Az égre emeltem a tekintetem, és csak mosolyogni tudtam, emlékszem, Brian egyszer azt mesélte nekem, hogy azt olvasta, ha valaki sokat kémleli az égboltot, az azt jelenti, hogy a saját neméhez vonzódik. Micsoda egy baromság! Nevetséges mit le nem írnak. De az még nevetségesebb, hogy az a tökkel ütött el is hitte.

- Szia - lépett mellém Sharlotte, kíváncsi vagyok, honnan tudta, itt vagyok.

Bicentettem, aztán ismét beleszívtam a nyugtatómba, közben persze figyeltem őt, hátha mond valamit, de nem, megvárta, míg kifújtam a füstöt.


- Kérsz? - nyújtottam oda a dobozt. Megrázta a fejét, aminek köszönhetően vörös lokniai is megrázkodtak. - Te tudod - temettem vissza a zsebem mélyébe.

- Talán egy slukkot - nyújtotta a kezét, hogy felérjen hozzám. Kisebb volt, mint én, vagy egy és fél fejjel magasabb vagyok nála. Kivettem a számból, odaadtam neki. Beleszívott, majd visszaadta, aztán én is, és így ment az az egyetlen szálka, amíg el nem fogyott.

- Jöttök a bulimba? - nyomta el ő az égő cigit.

- Nem tudom, a fiúk száz, hogy mennek, de én nem érek rá, családi ügy - vontam meg a vállam, pedig olyan szívesen mentem volna, általában jó szokott lenni, ráadásul imádom, hogy minden évben meghív minket, ugyanis az iskolából mindössze száz embert hívhat meg, ami a baráti köre de na. Az apja szigorú, máskülönben, kinézem ebből a törpe lányból, hogy mindenkit meghívna, csakhogy másnap csakis az ő kis partija legyen a téma. Imádta a felhajtást, tudtam, régóta ismertem, már általános iskolából, hatodikba jött át hozzánk.

- Kár - emelte fel a kisujját. - Jövőre eljössz?

- Mi az hogy! - tettem vele egy kisujj esküt, majd lépnem kellett, kicsengettek. Gyorsan szedtem a lábam, a lépcsőket is kettesével tettem meg. Szerencsére még időben találtam meg, még nem ment  vissza a szobába vagy a fiúkhoz.

- Végre itt vagy! - vigyorogtam rá, megragadtam a kezét. - Gyere, nem sokára kezdődik a film.

- De még át sem öltöztem - merte végig magát. Koszos volt, fehér pólója telisteli volt festékpacnival. Nem tudom, mi volt vele a gond, úgy legalább az unalmas felsőjét feldobta, és be kellett vallanom, neki sokkal, de sokkal jobban áll a színes ruha, mint a semlegesek.

- Jó lesz így is - helyeztem a testsúlyomat az egyik lábamra. Próbáltam amolyan közömbös arcot vágni. Már csak az hiányzott volna, ha rájön mikre gondolok.

- Hát... Öhm... Oké - adta meg magát zavartan.

Úgy utáltam, mikor megzavarodott, nem szerettem, amolyan gyámoltalannak nézett ki. Bírtam Briant, de annál jobban imádom, mikor ideges. Ó, igen, az a világ legjobb érzése. Mindig felfúja magát, dühöng a bajsza alatt - nem mintha nem hallanám - és akkor általában mindig olyan vicces dolgokat tud mondani és csinálni.

Elindultunk a mozi felé, sajnos messze volt a kollégiumtól. Legközelebb a plázában volt, az is a város közepén. Remek! Utazhattunk busszal. Még ülőhelyünk sem volt, egész úton állnunk kellett. Úgy, de úgy utálom a helyközi busszokat! Nem elég, hogy halál drága, de még ez is. És tudjátok mi történt még? Mire odaértünk Briannek nem tetszett a film, amit kinéztem, se a többi. Ezért hát indulhattunk is vissza.

***
A szekrényben kotorászott, magára nézett ruhát. Mérges vagyok rá, nagyon is! - gondoltam, miközben a háta mögé ballagtam, majd a két kezét hirtelen hátra húztam.

- Mér' nem akartad megnézni velem a filmet? - Közel hajoltam hozzá, annyira, hogy szinte beleborzongjon. - Pedig szívesen megnéztem volna.

- Figyelj - pillantott hátra -, egyszerűen nem tetszettek ezek a filmek, nem kell ezt annyira felfújni, majd bepótoljuk valamikor.

Mi van vele? Tegnap még oda meg vissza volt az ötlettől, hogy randizzunk. Ma meg, mint aki leszarja az egészet. Mitől lett ennyire ellentmondó? Nem értettem, miért nincs aznap oda értem. Hiszen mindig láttam a szemében azt a bizonyos csillogást. Egyszerűen nem tudtam megválaszolni a kérdéseim. Csak azt tudtam, hogy furán viselkedik, mintha aggasztaná valami. Elengedtem a karját, majd átkaroltam, azt akartam, hogy megforduljon és újra megcsókoljon. Pont úgy, ahogy tegnap tette. Hmm, azok a mámoritó ajkak. Tegnap, ha az az autó nem dudál rám, talán kiszívtam volna belőle az összes nedvességet. Ennek ellenére semmi nem történt, csak ott állt és várta, hogy elengedjem.

- Kapd be! - engedtem el, majd se szó, se beszéd kiviharoztam. Olyan düh járt át, hogy azt elmondani nem lehet.

 Legszívesebben megvertem volna valakit. És őszintén, ha valaki abban az állapotban beszólt volna, ott helyben vertem volna agyon! Számomra ez volt a világ legrosszabb napja, nem elég, hogy ez a köcsög furán viselkedett, de még anyámmal is találkám volt egy órával később. A szokásos ház ellenőrzésre jött. Olyan unalmas, mikor jön, nem szól egy árva szót sem. Utálom, hogy ezt csinálja. Elvégre, ha ő nem beszél, akkor én sem. Így megy ez nálunk.

***
- Szia - érkeztem haza, anya már az ajtóban állt. Odaengedett az ajtóhoz, amit kinyitottam, majd utánam be is jött.

- Hello - ment be először a szobámba.

Hagytam, had keressen valami hibát. Leültem a kanapémra, ahol még egy hónappal ezelőtt Brian letepert. Hmm, gondoltam vissza a pillanatra. Vicces volt. Ránéztem anyámra, aki épp az asztal tisztaságát mérte végig. Persze láttam, fél szemmel engem szugerált, ahogy én is őt. Ha az igazat be kéne vallanom, hiányzott, az a különleges komolysága, amivel mindent mérlegelni tud, azt régebben nagyon szerettem benne. Meg azt is, hogy olyan odaadó. Mindezt akkor gyülöltem meg, mikor elhagyott. Mert hát, milyen anya az ilyen?! Eldobott engem! Mégis beszélni akartam vele, amit meg is tettem.

- Hogy vagy? - kérdeztem rá, nem tudtam, mivel is keszthetném, ezért gondoltam, egy ilyen klisés "hogy vagy" tökéletes lesz.

- Köszönöm, jól. - Nem kérdezett vissza, pedig úgy elpanaszoltam volna a bajaim. Még egy kis idő és végzett. Az ajtóhoz sétált, ott visszafordult. - A házzal minden rendben van, majd jövök, addig is szeretnélek ismételten arra kérni, hogy add fel azt a gyerekes gőgöd és keress magadnak egy lányt. Tudod, apádnak és nekem nagyon hiányzol.

- Vicces - nevettem fel eröltetetten -, ha igazán számítanék nektek, akkor leszarnátok, hogy meleg vagyok vagy sem. - Felálltam, kinyitottam neki az ajtót, aztán mutattam, hogy távozhat. - Ja, és csak tudd, apa megcsalt téged egy bögyös bigével, kabé három éve, hmm talán még ma is tart a viszony.

Nem szólt vissza, látszott rajta, hogy megsértödőtt. Egyszerűen kiment. Ezek után már nem volt erőm semmihez. Fáradt voltam, bevánszorogtam a szobámba, és lefeküdtem. Ki akartam pihenni ezt az egész napot. Gondoltam, majd holnap átmegyek Brianhez, persze ha arra hazaér. Csak azon járt az eszem, lehet, hogy túl gyorsan megharagudtam rá, végül észre sem vettem, és elnyomott az álom.

Másnap délután egykor keltem, kócosan a tegnapi ruhába, rájöttem, nem fürödtem, így hát fogtam egy törülközőt, aztán megfürödtem. Miután végeztem azzal is, készítettem magamnak valami szendvicset, amit gyorsan befaltam, pihentem utána egy kicsit, és indultam is a fiúcskához. Nem lakott messze tőlünk, körülbelül harminc perc volt gyalog. Nem tudtam, hogy itthon van-e valaki egyáltalán. A villanyok nem voltak felkapcsolva, semmiféle hangot nem lehetett hallani, csupán egy valami csapta meg a fülem: lágy dallam. Próbáltam az ajtót kinyitni, de be volt zárva. Nem volt más választásom, az ablakon kellett bekukkantanom. És láttam! Ott ült a zongora előtt, hosszú ujjai csak úgy süvítettek a billentyűkön. Szép dalt játszott, bár nem ismertem, szép volt. Kellemes volt hallgatni. Úgy terveztem, hogy miután befejezte a zongorázást, csengetni fogok. De végül nem tettem meg, valami vagy inkább valaki elterelte a figyelmem. Miután Brian befejezte a játékát egy közép magas, vékony, válligerő szökésbarna hajú, ultracuki lányka ugrált oda és átölelte. Mondhatom, másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy: ki ez?!



Kérdéseink:
1, Hogy tetszett a fejezet?
2, Szerintetek mi baja volt Briannek?
3, Klye jól vagy rosszul tette, hogy elmondta az anyjának, az apjának szeretője volt?

Tizennegyedik ecsetvonás - Váratlan esemény

Sziasztok!

Hétfő van :D ami az új időszámítás miatt azt jelenti, hogy új fejezet, legalábbis addig, amíg a net megjavul ( ><" nem elég, hogy a laptop kijelzője tönktre ment, és csak telefonról tudok bejelentkezni, de még ez is) Szóval addig az iskolából köszöntelek titeket. Reméljük elnyeri a tetszéseteket ez a fejezet. Kicsit bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de azért remélem jó. Egy valamit elárulok, a fejezetben van egy olyan jelenet, amit előben látunk és az ihlette meg ezt a részecskét. Írjátok meg a véleményeteket, pippáljatok. Van egy különlegesen jó hírem, az extra fejezet már javában íródik, Aoi próbál vele sietni :) Mindegy, nem csacsogok itt tovább ^^ Jó olvasást mindenkinek.

Brian szemszöge:

A temetés óta már egy hónap is eltelt. Azóta minden kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Jack egyre többet mosolyodik el valamin, a fiúk már nem sajnálják annyira, hogy nem tudják mit mondjanak, és a legfontosabb, hogy újra kezdünk megbarátkozni Kyle-jal. Hamar megbocsátottam neki, ez tény és való... Pár napig voltunk rosszban, mellesleg kész örökké valóságnak tűnt. Ráadásul a temetés eléggé felkavart annyira, hogy elgondolkozzam: érdemes haragudni rá? A válasz egyértelmű, mégis kell egy kis idő, míg olyannyira meg fogok benne bízni, mint ezelőtt. Azt is eldöntöttem, hogy nem fogok totálisan oda lenni érte, ha észre vesz, akkor észre, ha meg nem, akkor nem.

- Milyen lett? - mutatta felém Jack a mandaláját. Egy ideje az egyik üres terembe gyakoroltuk a mandala készítés "fortélyait."

- Nem rossz - mosolyogtam rá biztatóan, majd enyémet felé tartva, megismélteltem kérdését.

- Dettó - tolta ki rám a nyelvét. Tekintete hirtelen az ablakra kuszott, előtte ment el Harry a legújabb barátnőjével, ha jól láttam, Charlotte-tal. - Szóval igaz a pletyka. - Örömmel fogadta el a tényt, hogy amit ő maga terjeszt, igaz.

Ezek után mondja valaki, hogy szavahihetetlen!  Odafutott az ablakhoz, kinyitotta azt, majd azon kissé kihajolva  a nem messze sétáló párnak kiálltott.

- Hős szerelmesek! - kacagott magába. - Rózsát nem kértek?

Hiába próbált szekálodni, a sálas rá se hederített. Aminek az lett a következménye, hogy helyére visszaülve szidta őket. Nem nagyon figyeltem rá, éppen rajzoltam a mandalámat. Elképzeléseim szerint közepén lesz egy ősi növényábra, majd egyre kifelé különfajta ősi motívumokkal díszítem.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - csapta tenyerét a rajz lapomra.

Mégis hogy meri? Én sem csapkodom az ő alkotásait, akkor ő se tegye! De jól van, ezentúl nem dicsérem meg egyetlen festményét sem. Ha már itt tartunk, el kell, hogy mondjam, elég szépen fest, megvan hozzá a tehetsége, de sajnos az nem elég! Alig gyakorol, esküszöm, ha én nem lennék, nem fejlődött volna, annyit amennyit. Erre ez a hála?!

- Igen - sepertem le csubakka méretű tenyerét -, szerintem is szemét dolog volt  részéről.

Bólintott, aztán egy arasznyival közelebb ült hozzám, megkocogtatta a vállam. Ahj, sose fogok végezni. Türelmetlenül ránéztem, azt akartam, mondja már gyorsan, hiszen, nem érek rá egész nap!

- Holnap lesz Charlotte bulija!

- Nagy ügy - folytattam teendőmet -, minden évben akkor van, és igen, elmegyünk, pont úgy, ahogy mindig is.

- Ó, igen? - nevetett fel. Úgy tűnt, Harry-t nem tudta szekálni, akkor majd engem fog. - Nem félsz, hogy meg fog ismétlődni a tavalyi eset?

Mindketten tudtuk, miről beszél, az én kis vallomásomról. Bár részeg voltam, emlékeztem minden pillanatára, az az éjszaka egy életre belevésődött az emlékezetembe. Grafitomat félretettem, ez a téma nekem túlságosan rosszul esett, már épp védekeztem volna, mikor újra megszólalt: - Tudja, Brian, ő nem volt részeg! Mindenre emlékszik.

- Nem hiszek neked - álltam fel, hogy kimehessek. - Hagyj...

Folyosóra kilépve a szokásos látvány fogadott. Csürhe, csürhe mindenhol. Mégis miért nem tudnak valahová leülni? Nem, nekik állniuk kell, csakhogy mindenki lássa milyen sokan vannak, na meg, ha nevetnek, akkor láthassa a fél suli. Idegesítenek az emberek, ennél márcsak az a rosszabb, mikor valaki erőltetten nevet, amolyan lóügetést hallatatt. Fiúkat meglátva megörültem, fura volt mert a boksz előtt álltak, de ahogy közelebb értem hozzájuk, látható volt, hogy veszekedtek.

- Most mondom el utoljára, ez a mi helyünk, el lehet innen menni! - Armin kissé frusztráltnak tűnt, mivel nem hallgattak rá az Ian fajta kutyák, ezért Kyle-ra nézve bólintott egyet, majd megragatta a kék pólós srác pólóját és kihúzta őt onnan. Többiekkel nem volt erőszakos, egyszerűen leült a kirántott fiú helyére.

- Megyünk - szólalt meg egy kisebb kis Jack hasomás, mármint hajszint illetőleg.

Nem tudtam, mi volt ez a hirtelen visszavonulás, szerintem nem akartak tovább veszekedni, bár a fiúk váltig állítják, beijedtek. Na persze, majd pont tőlük. Elkezdtem az előttem lévő srácot szugerálni. Alig egy hónapja békültünk ki, de még mindig kétejeim voltak. Vajon jól döntöttem? Tényleg emlékzne a tavalyi bulira? De akkor hazudott nekem! Nem hiszem el, hogy ez a barom állandóan átver. Pár hete nagyon kedves mindenkivel, egy rossz szót sem lehetett tőle hallani, valamiben biztos szántikál. De mibe? Az is ellenem irányulna? Vagy lehet, hogy nincs semmi csak meg akar változni. Igen, biztos így van, nem kéne a szöszinek hinnem. Mikor épp Jack jutott az eszembe, akkor ült be pont mellém, mellékesen direkt úgy, hogy halkan rá tudjon kérdezni, na megkérdezted.

- Kyle, emlékszel milyen jó volt a tavalyi buli Charlotte-nál? - kérdezett rá ő, meglepődtem, értettem én, hogy oda van baratomért, de azért ne akarjon már direkt feszültséget gerjeszteni köztünk!

- Nem nagyon - igazította meg hosszú ujjú pólójának ujját. Zavart volt, látványosan kerülte a tekintetem. Amit csak akkor tesz, ha olyanról hazudik, ami bántja! Máskor szemrebbenés nélkül képes belehazudni a szemembe, de azért nála is vannak olyan témák, amik a gyengéi.

Eldöntöttem, most az egyszer nyugodt leszek és megnézem, mi is sül ki ebből az egészből. A helyzet az, hogy már nagyon untam a drámát, mindig ugyanaz, összeveszünk, kibékülünk, aztán ismétlődik újra és újra. És ez már harmadik éve. Stratégiát kellett válltanom, bár morcossá tett a tudat, miszerint mindvégig tudott róla, mégis új lehetőséget láttam benne. Ma vissza fog utasítani! Akkor legalább végre valahára túl léphetnék rajta. Azt hittem, könnyen sikerülni fog. De tévedtem, mire kiötlöttem zseniális tervem ő felállt, állítólag dolga volt. De mi? A kötelező óráknak már rég vége, anyagozás meg csak kedden és szerdán van.

- Hová ment? - A kérdés csak úgy kibukkott belőlem, nem mintha vissza akartam volna magam fogni, de olyan élesen hangzott ez a mondat.

- Nem tudom - keresgélt a hátitáskájában valamit Blaine. - Biztos randija van vagy tudom is én.

Randija?! Kivel? - kattogott az agyam.

 Próbáltam visszaemlékezni, mondott-e valami hasonló dolgot. Vagy egyáltalán mesélt-e valakiről. De semmi. Egy árva szót sem említett semmiféle találkozóról.

Jack, ahogy nemrégiben tette, akkor is közel hajolt hozzám, majd tovább húzta az idegeimet. Ó, mondd istenem én mért nem lehetek olyan halál nyugodt, mint az én drága lb-m? Tudod, olyan kőszívű!

- Lesd ki kivel van, na, tudom hogy látni akarod az ellenfeled!

- Hagyj már békén! - förmedtem rá. - Ha netalántán össze is vesznénk, akkor sem fog veled összejönni, hiába áskálodsz!

Na igen, körülöttem lévő fiúk szája mind tátva maradt. Elég bunkó voltam, de ő kezdte, ki mondta, hogy szóljon bele a magánéletembe? Ne akarjon mindent úgy alakítani, ahogy neki jó. Nem, azt nem engedem - néztem rá gonoszan. Ó, a fenébe a hülye taktika váltással, nekem az nem megy, túl heves mérsékletű vagyok - ezzel a gondolattal türtem keményen bajtársaim pillantását. Nem voltunk mindannyian a bokszban, csupán négyen. A másik kettő mást csinált. Például ez a Harry gyerek márvagy öt perce köszönt a barátnőjétől, Kyle meg... Hát ő róla nem tudtam semmit. Utáltam hogy kedves lett, csak arra tudtam gondolni, mikor változik végre vissza a pimasz úrrá? Hiába békültünk ki, nem érzetem azt a csodálatos megnyugvást, mint mikor itt ül köztünk és malacul röhög a "poénos" csávonkon. Akkor jöttem rá, bármennyire is idegesítő és bunkó néha, attól még igazán fontos nekem. Azért félre értés ne essék, eddig is tudtam hogy fontos, de akkor ott úgy tűnt, mintha valami új dolgot fedeztek volna fel.

- Nem hagylak - vágott vissza a szöszi -, tudod, szánalmas, hogy mennyire imádod őt, helyettem, inkább neked kéne észrevenni, soha egy ujjal se érne hozzád, elvégre azt is tudja, hogy szereted.

- Elég! - Már épp megszólaltam volna, mikor Armin megszólalt. - Nem érdekel, hogy mindketten férfit szerettek, az sem ha Kyle az, de az már kurvára bosszant, ha emiatt van rossz hangulat. Szólval - adott egy zsepkendőt oda Blaine-nek -két választásotok van, vagy befogjátok, vagy normálisan elbeszélgettek. Értve vagyok? - kissé parancsnokosan hangzott, de azért mindketten bólintottunk.

Igaza volt, felesleges egy fiún veszekedni. Néha annyira felnőttesen tud viselkedni. Köztünk ő a legkomolyabb és a legkedvesebb. Ránéztem a szöszire, akkora már minden indulatom elszállt.

- Sajnálom - suttogtam. Elmosolyodott, majd ő is bocsánatot kért. Végül aztán úgy döntöttünk, nem fogunk versengleni.

- Hogysmit? - csusszant be közénk egy barna sálas gyerek, nyakán lévő tárgyat megigazítva megnézte azt, amit Blaine nyújtott neki. Egy zsepkendő volt.

- Mi jól vagyunk - hajtotta ki a zsepit –,  de te, te nem, na gyere töröld le a könnyeidet.

- Barom - nevetett fel. Elvette tőle és a poén érdekében a száraz szemét törölgette vele. Nem normálisak, jó értelembe, egy kicsit jobb kedvem lett tőlük.

- Mennem kell - álltam végül fel -, meg kell látogatnom az öcsémet.

Alig megyek át hozzá a suliba, biztos rosszul esik neki, épp ezért döntöttem úgy, ahogy. Elindultam a kolesz felé, ami valljuk be nem volt messze, múlt hónapban visszakaptuk a régi lakhelyünket, szóval mondhatni az iskola mellett van. Vagy az iskola maga, sose tudtam eldönteni, a harmadik emeletről  lehet odatalálni, ott egy hosszú folyosó köti össze a két épületet. Vicces volt az a nap, mikor visszajöhettünk. Mindenki azonnal elindult, csomagjaikat vagy kézben, vagy földön húzták, és úgy siettek. Idióták, azt hitték majd ők választanak szobát. Na nem... Mr. Chaster sose benne bele, sajnos. Pedig én is ugyan olyan hülye voltam aznap, mint a többiek. Kyle-al rohantunk, mintha az életünk múlna rajta. Végül aztán mire odaértünk ki volt osztva melyik szoba kié. Azt kaptuk meg, ahol ezelőtt is voltunk. Nem sajnáltam a dolgot, szerettem itt tölteni hétköznapjaim délutánját, kellemes hangulatot árasztott. De drága szobatársam nem volt elegedet, ő a szembe lévőt akarta, állítása szerint az nagyobb. Végig hallgattam panaszáradatát és csak arra tudtam gondolni, hál isten, hogy nem cserélték fel ki-kivel legyen egy helyiségben. Amíg minderre visszagondoltam Eli szobájához is értem.

- Kit, kop, kitti-kop - próbáltam illusztrálni egy kopogást, lusta voltam a kezemet a fának verni.

- Gyere be! - Ez az! Tudtam, hogy beenged, egyedül én vagyok, aki így szokott, mármint mikor jövök hozzá, bejönni.

- Mi jót csinálsz? - érdeklődtem a háta mögé sompolyogva. Festett, micsoda meglepetés, ha tehetné örökre azt csinálná.

- Festek - válaszolt azzal a szokásos unott nemtörödőm hanglejtésén -, ha csak azért jöttél, hogy megkérdezd, igazak e a pletykák, akkor igen, azok, és most ha nem haragszol, nem érek rá - vett ki a dobozából még egy ecsetet.

- Hmm... - Nem tudtam mit mondjak. Mi baja van? Fura volt, vagy mindig is ilyen lett volna? Mindegy, nem törtem magam rajt sokáig, úgyis tudtam, neki egyedül az a tájkép fontos, amit mázolt.

Fogtam magam és kimentem, nem tudom miért vagy hogyan, de újra az a kérdés koválygott a fejembe "vajon tudja?" Utáltam ezt, ha épp nem gondoltam semmire, valahogy a végére mindig Kyle-on gondolkoztam. Mintha direkt csinálná az agyam, most is biztos röhög rajtam, amiért ilyen esetlen vagyok. Képtelen vagyok így elfelejteni! Ő a legjobb barátom, nem szerethetem... Hiába az elmúlt két év, mi akkor is csak barátok maradunk. Még egy ideig siránkoztam tragikus sorsom miatt, majd eldöntöttem. Túl fogok rajta lépni! Csak azt kell elérnem nála, hogy visszautasítson.

Ezzel a lendülettel indultam neki a megkereséséhez, az anyagozás teremben találtam rá. Azt mondta meg kell csinálnia a házit, hagyjam most. De nem hagytam, abból nem eszik! Jól jött a heves vérmérsékletem, amiatt nem voltam képes feladni.

- Elismétlem negyedszerre is, hátha válaszolsz rá! Tudom, hogy emlékszel a bulira!

- Ahj - lépett le a pedálról, ezzel megállítva vázájának körbe-körbe mozgását -, nem emlékszem! Kit érdekel egyáltalán mi történt akkor? Egy éve annak már.

Felállt, engem kikerülve a csaphoz nyúlt, megmosta a kezét, megtörölte, majd egy mozdulattal leakasztotta a kabátját a fogasról, felvette azt és szó nélkül kiviharzott. Mit menekül?! Úgyis elkapom - rántottam fel az ajtót, azután uccu neki utána futottam. Túl gyors... Már a suliból is kiért, buszmegálló felé tartott, ahol épp akkor állt meg egy busz. Na nem kiscsibém! Oda nem szállsz fel! Próbáltam gyorsítani a tempón, de nem sikerült, felszállt. Elvesztettem, a fenébe. Még azt sem néztem meg, melyik busz volt az. Argg, esküszöm kinyirom ezt a gyökérzetet!

- Mihez kezdjek?- kezdtem el sétálni a busz irányába, amerre ment. - Nem hiszem már el - rugdostam magam előtt a kavicsokat, mígnem az egyik rá nem pantant egy kölcsönözhető biciklire.

- Ez az! - Gyorsan a fehér kérekpárokhoz futottam, bedobtam a megfelelő bankjegyet és már tekertem is.

Nem menekülsz! Muhaha - hajtottam, csak azt nem tudtam hová, egy pillanatra megálltam, majd elindultam. Nem érdekelt már semmi, a cél az volt, hogy megtaláljam! Így hát mire végigjártam a kerületet, megtaláltam a Trafager téren, na jó az már egy másik kerületben volt, de egy próbát megért. És megtaláltam! A hotdogos pultnál álldogált és beszélgetet. Nekem itt telt be a pohár. Jó ízűen nevetgélt a szőke cicababával, miközben én megtettem érte vagy húsz kilométert.

- Hello - könyököltem a pultra -, egy hotdogot, köszi.

- Hogyhogy itt vagy? - nyúlt a kólás italáért Kyle, mintha mi sem történt volna.

- Azt akarom, hogy valld be, emlékszel! Ne hazudj, kérlek.

- Nem tudom, miről beszélsz - lökte el magát a pulttól. Már megint menekülni akart.

- Miért nem lehet elmondani az igazat? - ordítottam akkorra már az arcába. A pult mögött lévő csajszi meglepődött, de leszartam, idegesített, hogy itt van.

- Jól van na, emlékszem... - Már megint nem nézett rám. Ezzel üldöz a sírba! Megragadtam az állát és magamfelé fordítottam.

- Utasíts vissza, most!

Nem tudom, mi játszhatott le a fejében, de azt hiszem abban a pillanatban kaptam vissza a régi haveromat. Pimaszul elmosolyodott, mint aki fölényben van, majd azt mondta: - Valld be nekem újra! - Szeme csillogott az ötlettől, különös volt, mintha belül boldog lenne. Ha ezt akarja, akkor megkapja!

- Szeretlek.

- Ez így nem jó - csüggedten a pultra dőlt -, úgy csináld, hogy hozzol nekem virágot.

- És még én vagyok a dráma király - dühöngtem, mikor a csaj odanyújtott egy cserepes zöld növényt, nem érdekelt, hogy ronda, megteszi. - Szóval... - Itt elakadt a hangom, az előbb olyan bátran ki tudtam mondani, de akkor Kyle íriszei mélyen rámnéztek. - Szeretlek! - Döcögösen, de sikerült.

- Nem - csattant fel ismét. - "Szerelmes vagyok beléd, Kyle" ezt kell mondanod!

- Ugye csak viccelsz? - Meg tudtam volna ölni, még olyan helyzetben is képes volt poénra venni az egészet, de mivel a célom miatt ki kellett mondanom, vettem egy mély levegőt és a fogaim között szürtem ki a szavakat .- Szerelmes vagyok beléd, Kyle. - A növényt a meghatodotságott játszó fiúnak nyújtottam.

- Ez gyönyörű volt, most pedig menjünk, elmúlt már takaródó.

- Nem felejtettél el valamit? - állítottam meg a vállánál fogva.

- Nem - tolta ki a nyelvét, majd a földre ejtett biciklimért ment.

- De mért? - vettem el tőle, mielőtt elment volna vele. - Megegyeztünk. - Elindultam lassan mellettem pedig ő sétált. Hangulatos volt, mintha csak mi ketten lennék egész Londonba, majd megkért, hogy álljak meg egy pillanatra.

- Azért mert nem akarom - nézett a földre -, azt szeretném, ha holnap eljönnél velem moziba.

- Te most randira hívtál? - döbbentem le.

- Igen - nézett rám mosolyogva -, arra gondoltam, tehetünk az ügy érdekében egy próbát.

- Igen? - hajoltam hozzá le, átszállt rám a pimaszsága, és ezzel is magyarázható a következő tettem. Egyszerűen odahajoltam hozzá és  megcsókoltam. Igen! Meg mertem tenni, ó, hogy én mennyire vágytam már ezekre az ajkakra. Nagy meglepetésemre visszacsókolt, de sajnos egy autó épp akkor ment el mellettünk, aki ránk dudállt ezért szét kellett vállnunk.

- Menjünk - indult el.

- Rendben. - Boldog voltam, nagyon is. De akkor hirtelen az utca lámpák fényében látható volt, ahogy beindult a hóesés. Ettől csak még boldogabb lettem, elvégre együtt töltöm vele, az első hóesést.

Kérdéseink:

1, Ki tud mandalát festeni, rajzolni, vagy máshogy elkészíteni?

2, Mi a véleményetek Jack viselkedéséről? Szerintetek is feszültséget akar gerjeszteni?

3, Kyle, szerintetek mikor dönthette el, hogy meg kéne próbálniuk?

4, Mit vártok a következő fejezettől?

5, Ide bármit, amit még el szeretnétek mondani.

Tizenharmadik ecsetvonás - Bűntudat?

Sziasztok ^^

Hát újra itt, ezúttal is szeretném megköszönni a több, mint 3500 megtekintést és a 10 feliratkozót!

Jó olvasást! Ha tetszett pipálj, írj kritikát, elvégre szükségünk van negatív illetve pozitív kritikára is ^~^

Kyle szemszöge:

Tudtam, hogy egyszer ki fog derülni, mégis legbelül reménykedtem, hátha titokba  n tudom tartani. Na meg, azt hittem Briannek fontosabb lesz a barátságunk, mint az én gyermekded bosszúm. Igazságtalanak tartottam, hogy haragudott rám. Fájt, mindig is utáltam vele rosszba lenni, az évek folyamán nagyon sokszor összevesztünk, szinte hetente. Akkoriban mindegy volt, sőt élveztem is a veszekedésünket. 

Rohadék! - rúgtam bele egy kerítésbe, ahol épp most sétáltam el. Ez mind Jack miatt van, annyira utálom. Ha ő nem lenne, mi nem lennénk rosszba. Bár igaz, az egészről csakis én tehetek. Bánkódom Brian miatt. De az igazat megvallva Jack iránt a bűntudat apró szikráját sem érzem. Ahelyett akárhányszor csak visszagondolok, annak a baromnak a képére, mikor Bri szakított vele, jó kedvem lesz. Újra és újra megtenném, azt amit elkövettem. Megérdemelte, és nem csak azért, mert a Hunster gyerekkel járt, hanem, amit kilencedikben tett velem. Mikor megtudta a másságom, nekem azt mondta, titokba tartsa. Kis naiv fejjel el is hittem neki, azt  gondoltam akkoriban, hogy lett egy új barátom. Én naiv barom, mindez csupán egy hónapig tartott. Nyilvánosságra hozta a legféltettebb titkomat. Olyan Október körül meghívtam magamhoz a bandát, és akkor burult a bili. Ez a kétszínű rohadék anyámékhoz fordult, és mint mi sem természetes, rákérdezett: "Könnyű volt elfogadni a fiúk másságát?" Ezért utálom! Hogy lehetett mégis ekkora tökkel fával ütött nyomorék? Hú te, ha csak visszagondolok az akkor történtekre, kiakadok. 

Még elmélkedtem volna ezen az egész ügyen, aminek a középpontjában Brian állt, mikor megrezget a mobilom. 

"Miről akartál beszélni?" 

Jé, el is felejtettem, hogy délelőtt írtam Sharlotte-nak. Kiment a fejemből, gyorsan visszafirkantottam egy "tali a sulinál egy óra múlva"-okot. Ezzel a dologgal kellett foglalkoznom, eldöntöttem, egy ideig hagyagolom a barna fiúcskát, remélhetőleg egyszer az életben, talán megbocsát. Addig is hagyom, had gondolkodjon. El kellett vonnom a figyelmem róla, így hát elsétáltam a buszmegállóig. Megnéztem a menetrendet, tíz percet kellett mindössze a következő buszig várni. Amíg várakoztam leültem egy idős nő mellé. Ahogy végignéztem rajt kicsit meglepett a tény, mindkét keze teli volt varva. Kígyóval, különfelé virágokkal, kopogyával. 

- Ez már fasza! - Elismerően a nőre pillanatottam, aki azonnal  értette is lelkesedésem okát. 

Jól mutatott neki, nem lotyogott a bőre, de ha olyan is lett volna, akkor is, az a néninek amolyan egyedi kisúgárzást nyújtott. Ezután a busz érkezéséig beszélgettünk sok dologról, végül aztán a járműn is mellé ültem, elmeséltem, mi is bántja pici kis szívem.

- Tényleg, eléggé szemét dolog volt részedről - ismerte el ő is, amit már akkor tudtam, mikor belekezdtem a játszába.  Csakhogy annak még nincs vége... Brian hónapokkal később meg fog nekem bocsátani, na és akkor minden olyan lesz, mint régen. Igenlően bólintottam, miközben fejemet az előttem lévő ülés támlájába vertem.

- Tudom, néni, tudom, de mit tanácsol, mit tegyek?

Egy kis ideig elgondolkozott, aztán az eddig nevető ráncokkal telt arca komolyá változott. Mintha valami égbe kiáltó bűnt kellene megmondani, nem... Inkább hasonlítanám a helyzetet, mikor egy halott ember rokonaival tudatni kell a hírt. Igen, pontosan ilyen volt, még sóhajtott is! 

- Semmit, várnod kell, míg megenyhül, míg képes lesz elfogadni, amit tettél. - Reszelős hangján érezhető volt a helyzet súlya, amit mindaddig a pillanatig fel sem fogtam. A busz már közeledett a cél felé, megköszöntem, és már indultam is a leszálló jelző gombhoz. Megnyomva azt egy picit kapaszkodnom kellett megállásik. Utána aztán le is szálltam.

Szerencsére a megálló közel volt az iskolához, oda érve aztán barátosnémmal találkozva elmentünk egy kis kávézószerűségbe, ahol beszélgetni tudtunk.

- Szóval akkor akarsz vele randizni vagy sem?

- Persze, hogy akarok! - állt fel lendülettel telve a széken, majd elszégyellve magát leült. - Tudod, hogy mennyire tetszik nekem.

Persze, hogy tudtam. A hülye is látta, mióta csak szakított azzal a köcsöggel állandóan Harryt bámulta. Épp ezért is volt a vörös az első lány, aki beugrott nekem.

- Akkor kaparisd meg - dőltem előre az asztalon. - Nincs barátnője, de figyelmeztetlek. Ha meg mered csalni kínyirlak! Nincs kedvem megint őt keresgélni. 

- Nem fogom! - nyúlt rózsaszín kis italához, szívószálát ajkai közé véve beleivott. - De nem akarom, hogy segíts! Magam is össze tudok vele jönni!

Hát jó, ahogy akarod. Mosolyogva felálltam, igazat adva neki elbúcsúztam, nem tudtam mihez is kezdhetnék. Elvégre azt terveztem, összehozom a sálas kölköt ezzel a csajjal. Így hát, mint egy rossz drogos, akinek nem számít semmi, besétáltam egy játékterembe. Már a szívar a számba volt, ellőttem harminc fontot, persze nem nyertem semmit sem, mikor megcsörent a mobilom.

Blaine neve villogott, kíváncsi voltam, ő csak akkor hívott, ha baj van. Nem is tévedtem...

- Jack mamája meghalt. - Semmi köszönés, semmi bevezetés, egyszerűen ezzel kezdte a beszélgetést.

- Ne szórakozz - nevettem fel keserűen - ez nem vicces.

- Komolyan beszélek.

Az ütő is megállt bennem. Mi jöhet, még a mai nap?! Kiderül, hogy egy aszteroida közelít a föld felé pont a házamra? Vagy zombi felkelés lesz?

- Átmegyek.

Letettem a telefont, és hívtam is azonnal Briant.

- Mit akarsz? - Hangja fáradt volt, rendesen hallható volt, nem akar velem egy szót sem váltani.

- Jacknél találkozunk... - Nem tudtam, hogy is mondhatnám el neki, végül Blaine taktikáját átvéve nem kerteltem. - A mamája meghalt.

- Rendben, akkor ott - tette le siettve. 

Nincs mese, utál - néztem fel az égre. Kissé megsajnáltam a szőkét, rossz érzés lehet elveszteni valakit. Ráadásul a mamája biztatta, hogy ebbe a suliba jelentjezzen. Gondolom szerethette... Vajon ilyenkor mit érezhet egy ember? Milyen úgy elveszteni valakit, hogy tudod nem fogod soha többé látni? Olyankor még reménykedni is felesleges. 

Na jó, ez hülyén fog hangzani, de mintha egy kicsit össze szorult volna a mellkasom és amolyan fura gondolatok jártak a fejembe, mint pl: elég időt tölthettek együtt? Vagy nem, de ha nem akkor miért? Talán Jack túl elfoglalt lehetett? Nem tudom hogy, de végül arra a következtetésre jutottam, rohadék vagyok. Hihetetlen, micsoda béna dolog magamat hibáztatni. De sajnos nem hibáztattam magam, hanem igazam is volt.

Ha akkoriban nem tervelem ki a bosszúm, ő a mamájához ment volna, és talán valahogy jobb lett volna az egész. Ha meg kellett volna fogalmaznom, amit ott abban a pillanatban éreztem, talán bűntudatnak hívnám. Soha sem hittem volna, hogy Jack iránt lesz ilyen, vagy talán túlságosan megsajnáltam volna?

Három órával később oda is értem a megbeszélt helyre. Ház előtt állva nagy levegőt véve lenyomtam a hideg fémkilincset. Ó, de milyen hideg volt! Mintha a ház ezzel is jelezné, jól gondold meg, belépsz-e rajt. Odaben olyan dolog történt, ami minden elő ember szívét megsanyargassa. Féltem belépni, minden apró kis jelet figyelmeztetésnek vettem, végül aztán erőt véve magamon besétáltam. 

Odabenn már mindenki ott volt, a szülei, akiknek biccentve továbbálltam a srácokhoz, akik Jack szobájába voltak. 

- Bocs, hogy ennyit késtem - siettem Arminék mellé - Londonból, csak most jött buszom. 

Végignéztem a fiúkon, mindegyik hasonló aggodalmas tekintettel nézte Jacket, aki festett... Ruháján, épp úgy ahogy arcán is itt ott festékpacni volt látható, azt hogy pontosan mit is akart ábrázolni nem volt fontos, egyszerűen ahogy láttam, kiadta vele a bánatát. Hmm... Mit is mondjak? Kicsit olyan volt, mintha egy külön üvegbúrában lenne, ahová nem léphet be más, csak ő. Ott álltunk és bámultuk, egy pillanatig Brianre néztem. Ő volt az egyetlen közülünk, aki a padlót bámulta. Úgy leste azt, mintha bármelyik pillanatban egy szörny ugorhatna ki alóla.

- Részvétem - szólaltam meg először, mire a többiek felém kapták a tekintettük. 

- Köszönöm. - A gyászoló fiú lerakta ecsetét, odajött hozzám, majd átölelt. - Köszönöm. - Percekkel később a vállam kezdet nedvesedni.

Kellemetlen volt, háta mögötti fiúknak tátogtam segítségért. Egy ideig hagytak szenvedni, aztán nagy meglepetésemre Brian vette le a vállamról, majd átkarolta szorosan. 

***

Három vagy negyed napjára elérkezett a temetés. Felvettem ünnepi öltözékem:öltönyt és már indultam is. Oda érve nem kellett sokat várni, hamar elkezdödőtt a szertartás. A temetőben nagy tömeg volt, s közte álltam én. Tiszta rálátásom volt a koporsóra, ami zárt volt, na meg azokra, akik előtte álltak. Szörnyű volt rájuk nézni, mindegyiknek a szeme kisírt volt és egyben szomorú. Miközben a pap mondta a szentbeszédet, csak bőgtek és bőgtek... Az anyjának széket is kellett vinni annyira rosszul lett. 

Utálom az ilyen dolgokat - hajtottam le a fejem. Ilyen helyzetekben nem tudom mit kellene éreznem. Olyan düdítő! Összeszorítottam az ajkaim, majd elindultam a tömeggel együtt. Ha jól tudom, akkor kísértük a végső útjára. Épp elég hosszú volt a séta ahhoz, hogy a legrosszabb gondolatfoszlányok eljussanak az agyamig. Ha egyszer végleg, úgyértem, tényleg végleg elveszteném Briant? Vajon mi lenne velem? Valószínüleg egy rakás szar lennék, aki magában évejődik, pont mint most... Nem, nem, nem - ráztam meg a fejem. Nekem ki kell vele békülnöm! Mindenképp!   Ráadásul még ma! De hogyan? Mindegy, most temetés van - álltam meg a sír előtt, ahol már előttem is jóval pár ember, éppúgy, ahogy ők lehajoltam egy marék földért és azt a leengedett koporsóra hajítottam. 

- Nyugodjon békében - néztem Jackre.

- Igen - simította meg utoljára a sír tetejét -, viszlát, mama.

Nem néztem oda, rossz volt ilyet látni, ahogy ott guggol mellette meg a fiúk. Igazság szerint sajnáltam, vigasztalni akartam, csak nem tudtam, hogyan. Mert hát eddig nem voltunk valami jóban. Ezért is örültem magamban, hogy a fiúk teljességgel mellette álltak, mégis olyan ürességet éreztem. Körülvették a haverjaim, ölelgették meg mi egysmás. Úgy éreztem, mintha köztük és köztem legalább egy kilométer távolság volna. Hagytam, had legyenek ott, legközelebb márcsak akkor szólaltam meg, mikor a halotti tor után hazaindultunk.  

A fiúk már jó ideje leváltak tőlünk, ők a buszmegállóhoz mentek, más városban laktak. Jó ideje csak én meg Brian sétáltunk egymás előtt. Gondoltam, itt a lehetőség. Hátulról a vállánál fogva magamhoz rántottam.

- Mit akarsz? - szedte le magáról a kezem.

- Megbeszélni a dolgokat - ragattam karon és elkezdtem magam után ráncigálni, mígnem a lakásomba be nem léptünk.

- Magamtól is jöttem volna. - Durcásan a kanapémra ledobta magát. - Mond!

- Sajnálom.

- Tovább - intett a kezével.

- Ennyit akartam - ültem hozzá közelebb - mégis mit vártál? 

- Hát például, hogy elmagyarázd! - Rám nézett, egy ideig fürkészett, majd sóhajtott egy nagyot, aztán már készült felállni.

- Jó-jó, mindent elmondok. Szóval... - gondolkodtam el. - Akkor kezdődött az egész "bosszúm" mikor megláttalak titeket Jackkel. Izé a dühös voltam, amiért jártatok meg... Bazdmeg, nem fogok az érzésekről beszélni, mit éreztem akkor, nem vagyok csaj. Fogadd el a bocsánatom!

- Szóval nálad ez így megy?! - csapott meg a mellette lévő kis díszpárnámmal. - Ezek szerint, ha megölsz valakit azt is el lehet intézni egy sajnálommal?

- Nem. - Hagytam had csapkodjon, legalább kiadta a dühét, meg megérdemeltem - De Brian én tényleg nagyon sajnálom... Szeretlek és gyűlölöm, mikor ennyire szar a helyzet. 

Abba hagyta a támadást, kezét az ölébe pihentette, fejét lehajtotta, csakhogy véletlenül se nézzen rám. 

- Ígérd meg, hogy nem teszel többet ilyent! 

- Rendben - mosolyodtam el és ahogy ezt kimondtam két kezével elkapott, a szó szoros értelmébe rám ugrott. 

Alatta voltam, alulnézetben egy kicsit viccesen festett, de nem nagyon izgatta, csak ölelt. 

- Oké haver, énis örülök meg minden, de azért leszállhatnál, nehéz vagy - nevetett, végre boldog volt, hirtelen megcirogatta az arcom, kényelmetlen volt, nagyon is. - Köcsög - szedtem le magamról ezt a barmot, bár alig bírtam.

 Túlságosan megerösödőtt! Vagy inkább én lettem puhány, igen ez már valószínűbb, elvégre milyen kedves voltam mostanában mindenkivel. 

- Jól van na - nevetett még mindig a nem tudom min intett egyet, majd lelépett. 

Mi volt olyan vicces? - Még mindig ott álltam megdöbbenve. Talán a fogam között van valami, vagy nem áll jól a hajam? Hogy megtudjam mi történt besétáltam a fürdőbe, ahol aztán az fogadott, amit én hülye észre sem vettem. Mégis hogy nem vettem észre? Király... - újra ránéztem a tükörképemre, akinek a nadrágján egy igen ékes dúdor jelent meg. Bazdmeg, erről is csak Brian tehet! 

Kérdéseink:

1. Vártok már boldogabb részt?

2. Nem ide tartozik ><" de hogy tetszik a trailer?

3. Mi tetszett a fejezetben?

4. Nektek mi a véleményetek a tetoválásról? 

4. Szerintetek mi lesz a következő fejezetben?